2008. március 18. kedd
Magyar vizsla, kan, 4 éves. Marmagasság xx-, mellbőség xx cm, hátsó lengőbordák kilátszanak, egyenletes, sűrű szőrzet, kidolgozott izomzat, szép, feszes kiállás. Fogazat kifogástalan, fül-, faroktartás példás. A lelke? Nagy. Mit nagy! Hatalmas.
Fajtám egyik szégyenfoltja vagyok. Egy azon sok folt közül, amely elmondhatja magáról, hogy képtelen nélküle meglenni. Egész életem egy várakozás. Sokat várok. Fejemet két mellső mancsom közé temetem. Hosszúkat pislantok, mélyeket sóhajtok, korgó gyomromat hallgatom. A várakozásnak időnként vége szakad. Már vén vizsla vagyok, így tudom, hogy még nem jött haza, csupán könnyítő álom vett erőt az én hatalmas nagy lelkemen.
Ilyenkor orromat a magasba vetem, minden idegszálammal az előttem álló feladatra összpontosítok. Mögöttem áll, majd végül, észveszejtően hosszú idő után kimondja a szót. És én megyek, fűsárga sziklabarna testem ruganyos villámként vetődik a nádas sűrűjébe. Hideg patakokon gázolok át, fülemen csöpög a friss illatú, ragacsos mocsári sár. Ennél szebbet-jobbat már nem is tudnék elképzelni, amikor felhangzik a fácánok riadt kotyogása. Erdő-mező. Vizslaparadicsom. Álmomban néha nyüszítek, lábaimmal szanaszét rugdosom az ingeket, amiket tegnap kedvenc fotelében felejtett. A villanyszámlást veszettül megugatom, a telefonokra nem ébredek fel, rövid szőrömet zavartalanul hullajtom.
Végül megjön. Kicsit pocakos, nagy, fekete táskája van, fáradt. Fajtájának egyik szégyenfoltja. Gyorsan leugrom kedvenc foteléből, amelyet csak távollétében használhatok egy kicsit, és ártatlan képpel elkezdek ugrabugrálni. Kurbliként pörgő farkam módosult tudatállapotba kerget, lihegek, ugatok, mindent kibeszélek, ami a lelkemet nyomja, csak lapogasson, simogasson, dögönyözzön már egy kicsikét. Ha mindeközben akad egy kis időm, belenyalok az arcába, hátha ezzel sikerül egy kis lelket öntenem belé. Néha sikerül, ilyenkor megszorongat, el se enged egy ideig. "Szerelemkutya" - mondogatja magában. Ennél szebbet-jobbat már elképzelni sem tudnék, amikor előkerül a póráz, fordul a kulcs, és nekivágunk a Ligetnek.
Amikor megyünk az utcán, mindig lemarad, és ezzel kellemetlen helyzetbe hoz. A póráz megfeszül, kevés levegőhöz jutok, és a szemem is kigúvad. Az előttem álló feladat, a Liget ugyanis, rendkívül nagy! Olyan hatalmas, hogy egy séta alkalmával nem is lehet bejárni. Tele van mindenféle izgága dolgokkal. Madarakkal például, méghozzá a legkülönbözőbb félékből. Van nagy, szürke, ami a földön mászkál az ember lábai között, bután néz, és rendkívül sokáig hagyja magát megközelíteni. Ezen a jól hipnotizálható, ostoba nagy madáron kívül vannak még aprócska barna csicseri-tollcsomók, amelyek a sűrű bokrokban ugrabugrálnak ide-oda, és hiába kúszom félelmetesen keresztül az ágak között, azok csak mondják a magukét. Nyáron, amikor a tó vizébe már csak a kutyalohasztó meleg miatt is érdemes beugrani, kis szerencsével gágogó vízimadarakra is ijesztő hatást lehet tenni, ráadásul meglehetősen festői környezetben. Ha a víznek igazán izgató illata kerekedik, akkor sajnos tele van mindenféle zöldséggel, egy-két béka után azonban ilyenkor sem árt beugrani. Ez a Liget valami hatalmas, és annyi sok feladat vár megoldásra! Rengeteg a dolgom az efféle séták alkalmával... Van lent egy-két beképzelt kan például, akik előtt biztos ami biztos, öt perceket pózolok. Nem tudom, láttak-e már valami iszonyatosan ijesztőt, de ha nem, nézzenek meg ilyen testtartásban. Az ijesztőségem ilyenkor annyira észveszejtő méreteket ölt, hogy néha még magam is elcsodálkozom rajta. A szukák közül, amikkel lent találkozni, csak egy-két rövidszőrű szépség dobogtatja meg a szívem, de eddig még a jelenléte miatt egy románcot sem sikerült istenigazából nyélbe ütnöm. Én tehát igyekszem a dolgomra, tényleg be vagyok zsúfolva ilyenkor, azt se tudom, merre áll a fejem, erre csak esetlenül botladozik, csámpázik mögöttem. Nagyon kellemetlen, hogy így, együtt látnak minket. Fajtáink két szégyenfoltját. Lassan azért megjön a kedve. Ezt azzal jelzi, hogy egy másik kutya által szétrágott botocskát kezd hajigálni az ezernyi illatban úszó rét fölött. Az kell a boldogságához, hogy ne álljak le egyetlen szagnál se, ne egyek fel egyetlen icipici szemetecskét se csak hozzam vissza azt a szétrágott botot. Ha egymásra hangolódtunk, végre együtt hódolhatunk a nagy közös szenvedélynek. Kihúzza magát, büszke pillantásokat vet rám. Lassan lépdel, kihívóan nézi a padon üldögélő kismamákat, amelyik közül az egyik rendszeresen meglep egy kis édes keksszel, ezt azonban úgy kell elfogyasztani, hogy ne vegye észre. Ezért ha meglátom a keksz-szagú kismamát, cikkcakkban közelítek felé. Úgy csinálok, mintha valami kerge szagnyomot követnék le, és közben ravaszul, észrevehetetlenül egyre közelebb férkőzöm a kekszhez. Ha rám szól, többnyire nem hallom meg, mire úgy elkezd ordibálni, hogy kénytelen vagyok elölről kezdeni a cikkcakkot. Adnom kell a méltóságára, mert különben elveszíti a hitelét annál a nőnél, akinek hosszan mesél rólam mindenféle történeteket. Hogy mennyire szeretem a vegetáriánus kosztot, és hogy mennyire odavagyok a gyerekekért. Ilyenkor odahív magához, és megsimogat. Ez mindig jólesik. Aztán a nő is megsimogat. Általában ez is jólesik. Ha valaki megsimogat, az általában jólesik, még akkor is, ha az illető csak növényeket fogyaszt. Én is eszek füvet, de csak akkor, ha hánynom kell, mert összezabáltam valamit, vagy gyenge a gyomrom. Ha megvolt a beszélgetés, még jobban érezzük magunkat. Hosszan ejtőzünk a tónál, talán még fagyizunk is. És amikor már azt hinném, hogy ennél szebb dolog nincs is a világon, elindulunk hazafelé. Vacsorázni. Jóleső ernyedtség vesz rajtunk erőt, egymás mellett sétálunk vissza az utcán. A lányok utánunk fordulnak, a kanok elkotródnak az utamból. Minden pisit felülpisilek. Fajtáink büszkeségei vagyunk. Így, együtt.