Bazsó Gábor (újságíró): "Testvérem egy darab van, fajtájára nézve magyar vizsla!"

Mire képes egy gyerek, hogy kutyát kaphasson? Mit szól a család, amikor bejelentjük, hogy új kedvencünket Kovácsnak fogjuk hívni? Vajon a nagypapák is képesek, egy kis simogatásért cserébe átdugni nedves orrukat az újságon? Hogyan kell egy kutyát autóhoz szoktatni? És ki az a Kulhenek Etel­ka?

Bazsó Gábor, az autós újságírás egyik ámokfutója, azaz a Totalcar műsorvezetője hosszú évekig kitartóan készült arra, hogy végre kutyája legyen. Aztán hosszú évekig, kitartóan foglalkozott Marcival, a vizslával, akivel együtt nőttek fel, megosztva a gimnázium, az érettségi, a felvételi és az első, második és sokadik munkahely gyötrelmeit, nem is beszélve az élet kevésbé szakmai oldalának kihívásairól. Beszélgetésünk során szó esett arról is, mennyire nehéz elveszíteni egy régi társat, még akkor is, ha annak valóban eljött az ideje.

- Mindig volt kutyátok?

Bazsó Gábor: Amikor születtem, volt egy Rézi nevű kutyánk, a családi legendárium szerint magyar vizsla és erdélyi kopó keveréke volt. Rézike nagyon kövér, állítólag nagyon kedves kutya volt, akinek az volt a specialitása, hogy minden ételt helyesen tudott elfogyasztani. Tudott például szabályosan kukoricát enni: az ember fogta a csövet a két végénél, és ő végigrágta a sort, akkor tovább lehetett fordítani és ő megint végigrágta a sort. De alig ismertük egymást, kicsi voltam, amikor meghalt. És én mindig nagyon szerettem volna kutyát, de a szüleim persze mondták, hogy nem lehet, mert felelősség, ki fogja sétáltatni stb. Én pedig csak azért is nagyon akartam, és elkezdtem áttanulmányozni a szakirodalmat, mindenek előtt a Szinák-Veress-féle A kutya hétköznapjai című könyvet. Amikor a szüleim áthelyeztek egy nehezebb iskolába, azt mondták, ha jeles átlagú bizonyítványt tudok összehozni, akkor kaphatok kutyát.

- Te válasz­tot­tál?

- Eleinte németjuhászmániás voltam egy ismerős kutya miatt, később pedig vizslamániás, úgyhogy amikor szóltak, hogy valahol születtek vizslakölykök, elmentünk. Az előtanulmányaim miatt legalább 17-féle kölyökkutyakiválasztási módszert tudtam fejből. Beléptünk a lakásba, ahol vigyázzülésben ott ült az anya a kölykeivel, szabályos sorban, mintha egy kivégzőosztag előtt lettek volna. Én felüvöltöttem, hogy "Jaj, de helyes", feléjük nyújtottam a kezem, és amelyik kisku­­tya először oda­rohant, azt kikaptam.

- Ez egy megalapozott mód­szer?

- Ez is egyfajta módszer, de persze ennél sokkal több lépés van, hogy mi mindent kell megfigyelni egy kisku­tyán, kutya-alaktanilag például, hogy mennyire érdeklődő, hogyan tűri a fájdalmat, milyennek ígérkezik a figyelme - sok HR-es pszichológiai teszttel kell kínozni őket, mire meglesz az igazi. Marcit 12 éves koromban kaptam, 25 éves koro­mig élt, együtt nőttünk fel, a felnőttkorba lépés összes meghatározó élményénél jelen volt, és hevesen alkalmatlankodott.

- Nemrég halt meg?

- Másfél éve. Az utolsó években már nem laktam otthon, de próbáltam gyakran hazajárni, különösen, amikor megtudtam, hogy beteg. Egyszer este fél tízkor jutott eszembe, hogy át kell mennem a szüleimhez, meglátogatni a Marcit. Bementem az ajtón, ő pedig már fel sem állt, hogy üdvözöljön, ami korábban nem fordult elő, úgyhogy tudtam, hogy nincs visszaút. Másnap - hosszas családi konzílium után - elvittük az állatorvoshoz, a rendelő kertjében, az ölemben altatták el. Aztán elástuk a kert végében, én pedig mindig mondogattam, hogy elültettük és a következő tavasszal majd kihajt. És ez is történt, most van egy másik vizslám.

- Elég szomorú történet.

- Az. Iszonyú helyes kutya volt. De most már azt is tudom, hogy milyen, amikor egy állat­nak, akit szeretsz, előbb jár le az ide­je.

- És az új ku­tya?

- Tudtam rögtön, hogy nagyon szeretnék még kutyát, mert kutyásnak lenni jobb, mit kutyátlannak. Viszont az is biztos volt, hogy én nem tudok egyedül egy kutyáért felelősséget vállalni. De azt is gondolom, hogy egy család­nak nagyon jót tesz, ha van valaki, akiről gondoskodni lehet. Mindaz a nyűg, ami egy hobbiállattal jár, jót szokott tenni a közösségeknek. A családi ellenállás sokáig erős volt, anyám mondta, hogy a Marcinál úgyis csak rosszabb lehet, és a nagyapám, aki naponta átvillamosozott a városon Marcit meg­sétáltatni, ő is már 80 éves... Majdnem pontosan egy évvel a Marci halála után aztán egy nagyon pici, fonott kosárban, már-már inkább kaspóban, a szüleim barátai hoztak egy hat hetes, hihetetlenül gyönyörű vizslát, és mindenki rögtön tudta, hogy ennek így kellett lennie. Volt nagy ölelgetés, és mi legalább egy hétig nem tudtuk eldönteni, mi legyen a neve. Egy barátom a Szabót javasolta. Akkor hirtelen megvilágosodtam, hogy nem lehet egy magyar vizslát Szabónak hívni, legyen Kovács, hiszen a Kovács szép név, magyar név, nagyon sok embernek megfelel, és a család elé tártam, mint kész tényt. Sokkal könnyebb volt Kovácsnak hívni, amíg nem mehetett az utcára, emberek közé, mert lakáson belül azt gügyögni, hogy "Jaj, pici Kovács", egész más, mint amikor az ember a nyílt utcán elüvölti magát, hogy "Kovács, az anyád úristenit!". Még nekem, Kovácspártinak is voltak nehéz pillanataim. Az anyám az utcán sokáig inkább Kavicsnak hívta, gondolván, hogy a kutyának fel sem tűnik a különbség, az apám pedig kínosan Kovinak szokta becézni, ami még rosszabb...

- Még kölyök?

- Most hét-nyolc hónapos. Megdöbbentően gyorsan növekedett, napról napra látható volt, ahogy nő, még az állatorvos is hüledezett. Aztán egyszer csak feltűnt, hogy nemcsak a mérete, de a szeme is kicsit más, mint egy vizslának, a füle is súlyosabb és habosan nyálazik, és több olyan tulajdonsága is van, mint egy basset houndnak vagy mondjuk egy dognak... Törzskönyve sincs, kiállításra úgysem akarjuk vinni: mindenesetre: gyönyörű és rettenetesen rossz.

- Ez inkább a kamaszkornak köszönhető, nem?

- Egyrészt annak, másrészt viszont annak, hogy nem egy ember foglalkozik vele. Mivel a Marcira évekig készültem, tudtam, hogy kell egy kiskutyából állhatatos és következetes viselkedéssel megbízható, jól idomított állatot nevelni. A Kovácsnál ez nem nagyon jött össze, bár még mindig rám hallgat a leginkább, mert én vagyok az egyetlen gonosz kutyanevelő, aki néha a pofájába üvölt. Meg persze az apám és a nagyapám, aki minden áldott nap hosszan sétál vele, nélkülük reménytelen vállalkozás volna az egész kutyatartás. Többet is vannak vele, mint én. És a volt csajom, akivel imádták egymást, anyja helyett anyja volt. De ők talán kicsit kevésbé hajlamosak a hosszas korholásra, ami néha elengedhetetlen.

- Van különbség a két kutya kamaszkora között?

- A Kovács zabolátlanabbnak tűnik. Vele már előfordult, hogy a klasszikus falkavezérmeccset le kellett játszani. A reggeli séta után nem akart bemenni a házba, sőt, rám vicsorgott, úgyhogy én leszorítottam a földre és üvöltöttem, hogy márpedig bemész. Szabályosan harcoltunk. Egy darabig ellenállt, aztán meghunyászkodott, legyőztem.

- Szó szerint rávetetted magad?

- Igen. Sok kutyafajtánál így van, a keményebbeknél meg közismert: egyszer tisztázni kell, hogy ki a gazda. Az nem működik, hogy fejbe kólintod egy fokossal, és azt se tudja, hol van, az egyszerű ráhúzásokkal meg csak elmérgesíted a viszonyt. A kutyák ezt egymás közt úgy intézik, hogy teli szájjal acsarkodnak, folyamatosan üvöltenek, de nem harapják meg egymást, és amelyik úgy érzi, hogy ő kicsit gyengébb, az lekerül a földre és ott marad. Na, én pont ezt valósítottam meg. Üvöltöztem, lenyomtam a földre, és addig lent tartottam, amíg erre szükség volt. Aztán felálltam, és mindenki tudta, most eldöntöttük a kérdést. Én nyertem. Elkötelezett híve vagyok a liberális nevelésnek embernél és kutyánál egyaránt, de bizonyos alkalmakkor tudomásul kell venni, hogy a kutya az kutya. Nagyon fontos, hogy legyen egy olyan gazdája, akire feltétel nélkül hallgat, különben életveszélybe kerül. Nyilván nem fogja megérteni soha, hogy miért kell félni egy autótól, azt viszont előbbutóbb megérti, hogy ha a járda és az úttest szintkülönbségén engedély nélkül átlép, csúnyán szájon vágják, csillagokat lát és inkább nem lép le. Rossz dolog egy ilyen kedves lényt megverni, meg üvölteni vele. Ráadásul ebben rengeteg színészkedés van, magamban mindig vihogok, amikor percek óta üvöltök a Kováccsal a járda szélén és aztán úgy csinálok, mintha nem szeretném. De el kell játszani, hogy ennek az egésznek nagy tétje van.

- Ismerkedtél már kutyával?

- Persze, mindenki tudja, hogy a kutyatartásnak az egyik legfontosabb kellemes mellékvetülete, hogy a szociális érintkezésnek egészen új dimenzióját nyitja meg. A Marcival volt csajom, aki közös kutyasétáltatásból lett, igaz, előt­te is ismertük egymást, de az­tán a járáshoz az vezetett, hogy közösen sétáltattuk a kutyákat, neki lányvizslája volt. Bár a kutyák között sosem szövődött románc, mi egy évig jártunk. És persze sétáltatás köz­ben sok kutyással találkoztam. Volt egy idő, amikor még a Kossuth térre jártunk a Marci­val, ott nagyon jó társaság volt. Szerencsére akkor még nem volt ilyen intenzív a Parlament körüli rendtartás, és az év 365 estéjéből 300on háborítatlanul lehetett hatalmas, boldog kutyafesztivált tartani.

- Vannak olyan trükkök, amelyekkel egy kutyát autózásra lehet szoktatni?

- Nem szabad elsőre hosszú útra indulni vele. Nem szerencsés, ha azzal kezdi, hogy meggyűlöli az egészet. Az utazáshoz is ugyanúgy hozzá kell szoktatni, mint bármi máshoz: fokozatosan. Az is klassz, ha jó élmé­nyek érik: ha nem üvöltöznek vele az autóban csak simán üldögélhet, nézelődhet vagy rosszalkodhat egy kicsit. Főleg, ha tíz percen belül megérkezik, és ahova mész vele, ott jó élmények érik. A korai szoktatás és a heves következetesség működik itt is, mint minden másnál.

- A hátsó vagy az első ülésre kell ültetni a kutyát?

- Mindkettő mellett és ellen szólnak érvek. Veszélyesebb, ha az első ülésen ül egy kutya, hiszen akaratlanul is átesik az öledbe, beesik az ülés alá, vagy ha kis termetű, akár a pedálok alá. Jobb a hátsó ülés. A legjobb helye talán nem is az ülésen, hanem az ülés előtti lábtérben van, akkor legalább nem tud leesni sehova. Erre viszont nagyon nehéz rászoktatni a kutyákat. Legjobb megoldás a nyitott, úgy értem, ablakkal is ellátott csomagtér, különösen, ha hálóval van elválasztva az utastértől. Némelyik autógyár forgalmaz kutyabiztonsági övet saját termékként. Ezeket ugyanúgy be lehet csatolni, mint a rendes övet, a kutya mellkasát rögzí­tik, amitől nem repülnek előre, ha karambol van. Ahhoz hasonlóan próbálja megfogni a kutyát, ahogy az embert az öv. Talán otthon is el lehetne készíteni, kell hozzá egy biztonsági öv vég, meg hám, ami egyébként kapható, ezeket kell erősen összevarrni. Ezt a legendásan nyugodt kutyákkal, amilyenek a retrieverek, meg is lehet csinálni, egy vizslával kizártnak tartom.

- Miért fontos számodra a kutya?

- A gimnázium első napján, minden gyereknek fel kellett állnia és bemutatkoznia. "Kulhenek Etelka vagyok, apukám bányász, anyukám vegyészmérnök, van egy testvérem, Józsika." Én felálltam és ezt mondtam: "Bazsó Gábor vagyok, anyukám újságíró, apukám orvos, testvérem egy darab van, fajtájára nézve magyar vizsla". Ez arra volt jó, hogy az osztály kilenctizede meggyűlöljön. Így, utólag végiggondolva igazuk volt, de a viszonyt elég pontosan körülírta. Leginkább testvéri kapcsolatom volt a Marcival. Az egyértelmű volt, hogy én vagyok a bátyus: engem nem lehetett megverni, én mondtam meg, hogy mi lesz, és én tartoztam felelősséggel érte. Talán kicsit több erotikus töltettel, hiszen a vérrokonaimat nem szok­tam agybafőbe csókolgatni. (Ezért néha szemrehányást is tesznek nekem!) Egy kiskutyát ösztönösen imádok, rögtön gügyögök neki, hempergek vele, egy embergyerekkel pedig zavarba jövök, és esetlenül teremtek vele kapcsolatot. Míg a kutyával az együtt töltött idő jelentős hányadát heves összebújások teszik ki, addig az emberekkel való kapcsolataimra ez kevésbé jellemző. Mondjuk az is igaz, hogy a nagyapámmal sokkal ritkábban fordult elő eddig, hogy amikor én elkezdek olvasni, akkor odatolakszik, a nedves orrát átdugja az újságon és nyáladzni kezd, tehát nem is közeledik annyira intenzíven...

- Te is meghallgatod a kutyáid problémáit?

- Persze, és ebben nagyon hiszek is. Igyekszem odafigyelni a lelkiállapotukra. Sokat számít a kutyákkal szemben is az empatikus viselkedés, nem kell azonnal szájon vágni a rosszaságért, mert néha értelmes oka is van rá. A Kovács a múltkor nem hagyott aludni, bedugta a retkes csontját az ágyba, topogott, szuszogott, csapkodta a farkával az ajtót, iszonyatosan kongott, mindent megtett, hogy ne legyen nyugtom. Szívem szerint elintéztem volna azzal, hogy legorombítom, ő megsértődik és lefekszik aludni, de tudtam, hogy általában nem szokott így viselkedni, csak aznap sokat volt egyedül és ezt nem lehet megtenni egy kutyával. És akkor inkább éjszaka foglalkoztam kicsit vele. Másnap reggel pedig - noha vasárnap volt - tűrtem, hogy felébresszen hat óra tizenöt perckor, és sétálni, meg labdázni is elmentem vele, mert ennyi jár egy kutyának is.

A beszélgetés Kőrössy Ágnes és Papp Bojána Kedvenceink - kutyák, macskák, híres gazdik című könyvében jelent meg:

A cikket a Sirály Kiadó szíves hozzájárulásával közöljük