Meglátni az istent

Igen.
Vannak pillanatok, amikor egy másik lény hirtelen főszereplővé válik életünkben - amikor „megpillantjuk benne az Istent." Hogyan történik ez?
Hogyan lesz egy vacak, kisbetűs „az"-ból hirtelen „TE"? Megpróbálom elmesélni.
Bodó Karcsi bácsi egy pulikutyát hozott a házunkba. Szülő-falujából, Patajról hozta, és a kutyakölyök
úgy viselkedett, mint ősei, mindenáron terelni akarta a lakókat: a postást, a szemetest, a kóbor kutyákat és macskákat... mindenkit, aki élt és mozgott.
Úgy hívták: Csibész.
Éjjel-nappal ugatott.
A nyugdíjas Fater nem tudott aludni tőle. Amúgy is zaklatott, rossz idegzetű ember volt, több háború, forradalom és üldöztetés emlékét hordozta a lelkében A kutya éppen az ő ablaka előtt nyargalt, nem is ugatva, ha-nem hisztérikusan sikoltozva. Ráadásul éjszaka beszökött a lép-csőházba; ilyenkor az eszeveszett üvöltése még visszhangossá is vált. S amikor a dühe elszállt s megnyugodott végre, nyüszíteni kezdett, mint egy riadt kisgyerek.
Sírt.
A Fater először a kutyát fenyegette - hiába.
Rászólt, rákiabált, Csibész leült és nézte. Legalábbis úgy tűnt, mintha nézné, mert a szeme nem látszott ki bozontos, fekete pofájából, csak a fényes orra, apró fogacskái s a fölöttük ki-bejáró, szív alakú piros nyelve. Lihegett - de a Fater dühében úgy látta: nyelvet öltöget rá.
Dúltan fölrohant Karcsi bácsihoz, és arra kérte, csináljon valamit a kutyájával, mert nem tud tőle aludni.
- Egy kutya ugat - mondta Karcsi bácsi.
- De ez nem ugat! Ez visít, Bodó úr! Sikoltozik, hörög! Nem tudok aludni tőle.
- Pulinak az a dóga, hogy ugasson.
- A pusztán, Bodó úr!... De mi városban élünk. Fővárosban. Ide nem való puli! Ez egy idegbeteg állat és feldúlja a lakók nyugalmát.
Karcsi bácsi valami olyasmit mondott, hogy beszélhetnénk róla, ki itt az idegbeteg: ő például nyugodtan
alszik, és senki a házban nem panaszkodott még a kutyára.
Csibész ugatott tovább.
Fater először megpróbálta egy bottal fegyelmezni. Rá akart húzni a farára. Először csak suhintott felé, de ahogy tehetetlen dühe mind jobban forrni kezdett, már nem nevelni akarta a kutyát, hanem agyoncsapni.
Hiába.
Később altatót csempészett a vizébe. Porrá tört négy Dormicumot, és beleszórta Csibész tálkájába, mely ott állt a kerti locsoló tövében. De a puli bele sem dugta a nyelvét.
Később telefonon érdeklődött a sintéreknél, hogyan lehet elhallgattatni egy csaholó kutyát.
Nem sok eredménnyel.
Végül bement az önkormányzathoz. Papírokat vitt, pecsétes orvosi igazolásokat. Elpanaszolta, hogy ez a
dög pokollá tette az életét.
Senki nem vette komolyan, pedig látták, hogy valóban beteg: remegett az idegességtől.
A rendőrségen meg sem hallgatták: kutyát nem lehet följelenteni. A gazdája pedig nem vétkes azért, ha ugat a kutyája. Ha harapna, az más! Ha mondjuk hozna egy orvosi látleletet, de nem az idegosztályról, hanem a sebészetről, hogy belemart a bokájába, az más, akkor már el lehetne indítani az eljárást - bár nem lenne sok eredménye.
Közben a puli hátracsapott fülekkel nyargalt a kerítés mögött, gátlástalanul üvöltözött és kedélyesen vakkantott néha. Mert hozzá kell tennem, látványra bájos kis jószág volt, inkább kölyök, mint kamasz - csak az a baj, hogy hangja is volt, mégpedig olyan, mintha veszekedne a világgal.
Nagyon föl tudta „turbózni" magát ez a gombszemű kis pamacs, főleg éjszaka, ha részegek vonultak el a
ház előtt.
Fater erejének végén járt. Éjjel bedugta a füleit. De nem használt még a sok decibelre tervezett Szundi füldugó sem.
És ekkor elmondta: azon töri a fejét, hogy vesz egy sörétes puskát, és lelövi a kutyát. Már járt is különféle üzletekben - mesélte dúlt tekintettel -, érdeklődött, mennyire hatásos egy ilyen lőfegyver, s hová kell pontosan célozni, ha biztosra akar menni. Van egy pillanat, amikor az ember eljut odáig, hogy ölni képes. Fater gondolataiban már gyilkolt - csak abban bíztam, hogy erkölcsi ereje legyőzi végül indulatait.
Közben a házban különféle alattomos vádak terjedtek. Meg-jelent benne egész országunk mikroklímája: a népi és urbánus vitától kezdve egészen a fajgyalázásig. Nem részletezem a gyűlölet jelzőit a „bunkó paraszttól" a „büdös zsidóig", és persze a kommunistától a fasisztáig, polgártól a proliig, magyartól a hazaáru-lóig volt benne minden. Ahogy egy sejtben benne van az egész test titka - egy társasház is olyan, mint az ország maga. Az indulatoknak pedig az a természetük, hogy rezonanciát keltenek: egyetlen ember gyűlölete sok ember rejtett gyűlöletét képes felszítani. Néha egy egész népét - példa rá a történelem.
A kutya pedig ugatott. Hol itt, hol ott bukkant föl, mint egy őrült, remegett a felborzolt indulatoktól.
Pofájának borzas bokra mögül fénylett a nedves kis orra, s az alig látható, szénfekete szemecskéi.
Egyik nap nem hallottam az ugatását. Igaz, hogy vihar volt, iszonyú mennydörgés, zivatar, istenítélet -
gondoltam, elbújt valahová.
De sem az udvaron, sem a lépcsőházban nem találtam. Zseb-lámpával kutattam. Félrehajtottam az ázott bokrok ágait, megnéztem a szalmakosár mögött - még a kosárban is! - sehol.
A pincében sem volt.
A padláson sem.
Csöngettem Bodóék ajtaján - semmi.
Csibész eltűnt.
Csend lett a házban.
Halott csend.
Rossz érzés fogott el.
Nagyon rossz érzés.
Egész este nyugtalanul dolgoztam a színházban.
Éjjel jöttem haza, jóval éjfél után.
Látom, hogy odafönt nyitja a Fater az ajtaját.
- Nem látta a Csibészt? - kérdem.
- Dehogynem... Itt van.
- Hol?!
- Nálam.
„Jaj! - gondoltam. - Megtörtént!"...
Fölmegyek. Ott fekszik elnyúlva a kutya a Fater előszobájában. Így, picire ázva alig tűnik nagyobbnak a teste, mint egy mókusé. Nem mozdul.
Nem, ez nem mozdul többé.
De ahogy meglát, rezegtetni kezdi pamacsos farkát. Liheg, s mintha röhögne rám. Előtte víz, és egy tálkában néhány kolbász-darab.
Csak néz rám a kutya, majd bedugja orrát a szőrös kis mancsa alá, s alszik tovább.
- Behívtam - mondja a Fater. - Szakadt az eső.
- Nem zavarta?
- Nem.
- Tud tőle aludni?
- Tudok... persze, hogy tudok... Nem is hallom. Pedig vakkant itt néha.
- Nem hallja? - kérdem értetlenül.
- Nem én...
- De hisz mindenki hallja! Az egész ház!... Hogy lehet az, hogy pont maga nem hallja?!
Es ekkor a Fater a világ legtermészetesebb hangján azt mondja: - Megszerettem.
Hogyan?
Hogyan szerette meg?!
Ez a kérdések kérdése.
Megsajnálta?
Talán mert nem ugatott a kutyus? Talán mert verte a jégeső, és életében először nem dühösen és gyűlölködve, hanem kérlelőn nézett az öregre? „Segíts rajtam, bajban vagyok!"
Hogyan születik meg a szeretet?
Lehet, hogy a kutyán múlott? Mert érezte, hogy nem gyűlölik?
Vagy a Fateron, mert megérezte, hogy ez a kis állat talán nem is gyűlölte őt, csak félt tőle. Vagy egyszerűen rájött, hogy egy olyan isten-teremtménye ez a pamacs, akinek működése kellemetlen zajjal jár?
Vagy mindkettőjükön múlott, egyszerre?
Vagy a viharon? Amitől egyszerre rettegett a Fater és a kutya is? Lehet, hogy együtt rettegtek a dörgésektől, és ez az „együtt-félelem" összehozta őket?
Iszonyú égzengés, villámlás volt. Erre mondjuk, hogy isten-ítélet.
Bár tudnám, hogyan! Ha Shakespeare lennék, nem hagynám ki az okok közül a vihart sem, mert van benne valami kozmikus méretű, isteni fenyegetés, melytől megrendül a kevélység és a gyűlölet. Amikor megrettenünk, hogy vége a világnak, és összeomlik bennünk a gyűlölködő psziché minden rögeszméje. Valaminek össze kell törni bennünk, valami nagyon keménynek és ridegnek, ez kétségtelen, de mi az, és hogyan?
A világ legnagyobb titkát írhatnám most le, ha tudnám: hogyan születik meg a szeretet?
De nem tudom.
Kérdeztem az angyalt - de nem súg.
Addig maradjon, mint minden csoda az életben, érthetetlen.