Ezúton is gratulálunk Szabó Erikának és Fónai Zolinak, mert éppen ma két hónapja (2017. június 29), hogy megszületett Fónai Rebeka, a Vizsla Túra stáb legfiatalabb tagja.
Jó egészséget, sok boldogságot és idővel sok-sok közös túrát kívánunk Marcipánnal! :)

Olvassátok szeretettel Tollár Mónikával, a Vizsla Túra alapítójával készült interjút!

„Amikor több száz vizsla egyszerre rohan a vízbe, az olyan, mint egy vízre szállás”

Emma, a vizslakirálylány közel 10 évvel ezelőtt került gazdájához, aki úgy gondolta, egy vizsla nyilván vizslák társaságában érzi igazán jól magát. Sétapartnereket szervezett hát neki. Nemrég már a századik közös túrájukon vettek részt, a csapatnak pedig jelenleg közel 2500 kutya és háromszor ennyi ember a tagja.

A cikk itt olvasható tovább »»»

Olvassátok szeretettel Bereczky Mónika beszámolóját

1. nap

A Vizsla Túra támogatásával január 16-án elkezdtem az Állatorvosi Asszisztensi tanfolyamot 

a Tapis Oktatási Központban (http://tapis-oktatas.com/ ). Az indíttatás a szakma iránt Fruzsi vizslám betegségéből adódott, és elhatároztam, hogy elvégzem az iskolát. Tollár Mónika felajánlotta a Vizsla Túra támogatását, amit nagyon köszönök Neki. Első napon Kisállatgyógyászati alapismeretek voltak (anatómia) Dr. Vainer Attila állatorvos előadásában.

Csütörtökön már voltam a  Dr. Vau rendelőben Vainer Doktor Úrnál

gyakorlaton, nagyon érdekes volt és nagyon tetszett. Hétfőn ismét megyek a rendelőbe gyakorlatra, és már műtéten is részt vehetek, egy kan és egy szuka kutyus ivartalanítása lesz. Nagyon várom. 

A mai napon (szombaton) Kisállat takarmányozási ismeretek óra volt. Szintén érdekes órán vehettem részt, és sokat tanultam a helyes takarmányozásról. A vizslányokknál már be is vezettem az esti etetésnél.
Azért örülök és jó, hogy kitanulhatom ezt a szakmát,

mert a tudásomat a Vizsla Túrán gyakorlatilag minden gazdi használni tudja majd, akár úgy, hogy kérdez tőlem, akár úgy, hogy helyszíni ellátást kell végzeni a kutyusnak, és tudok segíteni szakszerűen.

2. nap

Ma voltam a második gyakorlati napomon a rendelőben ahol műtéten is részt vehettem. Egy kan német juhász kutyus került ivartalanításra. Majd utána egy 12 éves magyar vizsla anyóka akinek életmentő volt az ivartalanítás, mert emlődaganata is van/volt. Mindkettő operációra sor került ma. Sikeres volt szerencsére. 

Az ivartalanítás hasznos még mindig azt hangsúlyozom, főleg hogy már nemcsak gazdiként hanem állatorvosi asszisztens hallgatóként is részt vehetek, és állhatok a vizsgáló asztal másik oldalán. Rengeteg betegséget meg lehet előzni vele, főleg a daganatos betegségeket. 

Összefoglalva:

2016. január 16-án elkezdődött egy nagy álmom megvalósulása mégpedig az, hogy elkezdtem az állatorvosi asszisztensi tanfolyamot. A támogatást megkaptam Tollár Mónikától a Vizsla Túra alapítójától és így a Vizsla Túra támogatását is élvezhettem.

A tanfolyam három hónapig tartott. Elméleti és gyakorlati oktatások voltak. Elméleten nagyon érdekes dolgokat tanultunk az anatómiától kezdve a betegségek, gyógyszertan, takarmányozásig. Gyakorlati óráink a Dr. Vau Rendelőben Dr. Vainer Attila  oktatásában történt. Vettem rész műtéten, napi ambuláns kezeléseken, és amitől a legjobban féltem, de túl lettem rajta, mert ez is hozzá tartozik a végleges elaltatáson. Nagyon sok mindent megtanultunk köszönhetően a Doktor Úrnak, nem kímélt minket.

És április 9-én sikeres záró vizsgát tettem, és megkaptam a Tanusítványomat miszerint Kisállatgyógyászati-asszisztens - állatorvosi asszisztens végzettséget szereztem.

Az elkövetkezendő időben a Vizsla Túra már hivatalosan is rendelkezik állatorvosi asszisztensel, és ez azért jó, mert bármikor fordulhattok hozzám, akár tanácsokért akár ha sérülés keletkezik a Vizsla Túra vagy Vizsla Weekend ideje alatt a kutyákon.

Bereczky Mónika
Vizsla Túra Koordinátor
Állatorvosi Asszisztens

Az elmúlt egy év során sokat töprengtem rajta, hogyan tudom a kutyámat biztonságban tudni kirándulás közben. Szerencsére nem szökős vagy kalandozós típus, de életkorából adódóan egyre jobban romlik a látása és hallása. Angi kedvenc időtöltése a pockozás, amibe úgy belemerül, hogy semmilyen hívó hangra, sípra nem reagál. Idén többször előfordult, hogy a többiekkel sétálva folyamatosan hívtam, de mire észbe kap és felnéz, hiába felém néz, miközben én integetek neki, pánikba esve ellenkező irányba elindul. Számtalanszor éltem át idén azt a rémületet, amikor fogalmam sincs hol a kutyám, és azt sem tudom, merre induljak utána. Azokat a perceket senkinek sem kívánom!

Az első ilyen eset után egy csengőt akasztottam a kutyámra, csilingelve vonultunk, mint a báránykák, de így hallottam, ha távolodott tőlem. De tudtam, hogy ez azért gyenge megoldás, és ha már nem hallom a csengőt (amit ráadásul ásás közben be szokott telíteni földdel, így nincs hangja), akkor sem tudom, merre induljak utána. Így jutott eszembe, hogy mint a munkahelyemen a teherutókat, Angit is GPS-n figyelném legszívesebben  :)

A GPS-eket először internetes vásárlási oldalon nézegettem, külföldről állt szándékomban megvásárolni. Szerencsére még időben rájöttem a leírásokat nézegetve, hogy a legtöbbnél nincs normális térképrendszer, ami jól használható, és nem Kínai nyelvű, illetve segítséget sem kapok bármilyen kérdés, probléma esetén, a garanciáról nem is beszélve.

Így elkezdtem itt Magyarországon forgalmazót keresni, így találtam rá a haziallatgps.hu által forgalmazott GPS-re, ami végre nyugodt kirándulásokat biztosít nekem. 

Az eszköz könnyű, kisméretű, nem zavarja Angit. Vízálló is, bár ezt most még csak zuhogó esőben teszteltük, abból viszont kapott bőven. SMS-ben küldöm el a kódot a séta elején, én állítom be, hogy mennyi időnként küldjön pozíciót (15 és 300) másodperc közötti intervallumban), és én adom meg azt is, hogy hány alkalommal tegye ezt. A telefonomon be tudok jelentkezni a weboldalra, és azonnal látom a pozícióját, amit térképes vagy domborzati módban is meg tudok jeleníteni.

Természetesen elég csak akkor SMS-ben elindítani  a nyomkövetést, ha eltűnik a kutya a szemünk elől, például kifejezetten ajánlottam egy ismerősömnek, akinek a kutyája szabaduló művész, kerítést bontva megy önsétáltatni elég gyakran, csak éppen nem mindig megy haza vacsorára, van, hogy 2 napig keresik. A kutya éjszaka a házban alszik, vagyis elég reggel rátenni a feltöltött eszközt és úgy kiengedni az udvarra, így ha el is szökik, pillanatok alatt megtalálja, akár úgy is, hogy ő még az irodában ül, és telefonon adja a címet annak a családtagnak, aki keresi a kutyát.

A legutóbbi Vizslatúrát is már így tettük meg Pilisborosjenőn, én nyugodtan sétáltam, miközben egy gazdi hol az előttünk levő csoportot próbálta utolérni, hátha ott van a kutyája, hol a mögöttünk érkező csoportot…

Vadászoknak is nagy segítséget nyújt, de akiknek még szívből ajánlanám, azok az ideiglenes befogadók, akikhez már eleve hányatott sorsú, zavarodott kutyák kerülnek általában ismeretlen előélettel, és sajnos tényleg van rá példa, hogy erős kerítés mögül is megszökött a befogadott kutyus. Hétvégén teszteltük is egy barátnőmmel, akihez most került egy ideiglenes, és még nem volt benne biztos, hogy behívható lesz, így átraktuk Angi nyakáról, és így nyugodtan sétálhattunk (Angi a csengőt visszakapta :) , szerencsére élesben nem kellett tesztelnünk, csak egyszer ment messzebbre a kutya, de mire beléptünk a weboldalra már elő is került. De a nyugalom, az felbecsülhetetlen, hogy ha el is tűnik, látjuk, merre megy és utol tudjuk érni.

Nekem személy szerint az is nagyon tetszik, hogy az eszköz segítségével visszanézhető az útvonal, amit megtettük, jó érzés a kirándulás végén végignézni :)

Köszönöm haziallatgps.hu!

Aki szeretne még több információt a gps-ről az a www.haziallatgps.hu weboldalon találhat.

Szabó Trixi és Angi

Kedves Vizsla Túra Tagok!

December 19-én Budapestre utaztam, hogy részt vegyek, a TV2 Süss fel nap! című programzáró rendezvényén, ami egyben díjkiosztó gála is volt.
Csodálatos élmény volt, hogy a kuratórium neves szakemberei kezet fogtak velem, és gratuláltak a munkámhoz.
A szimpátia szavazás és a kuratórium döntése alapján a 2. helyezett lettem, így én és Repce lettünk a TV2 Süss fel nap! Program egyik fődíjazottjai, ami 1 millió forintos támogatást jelent.
Közel 42.000 szavazat gyűlt össze, és ebből Repcére és rám 10395!!! szavazat érkezett, amiben Nektek hatalmas szerepetek van!
Mi sem bizonyítja jobban, hogy a gálaesten Tatár Csilla boldogan mesélte nekem, hogy egy kollégáján keresztül megtudta, hogy a Vizsla Túra szervezet is kampányolt mellettem.
Én szerényen mosolyogtam, belül meg kalapált a szívem, és én olyan, de olyan büszke voltam rá, hogy vizslás vagyok, és ilyen csapat áll mellettem!!!

Köszönöm Nektek, nélkületek nem ment volna!
Békés, szeretetben gazdag, vizsla-puszis Ünnepeket kívánok Nektek!

Szűcs Niki és Repce vizsla

(a díjkiosztón készült képek itt láthatók >>>)

Olvassátok szeretettel az Újhartyáni ÚJHÍR lapban megjelent cikket:

Ezúton szeretnénk nektek bemutatni Czider vizslababa születésének történetét.

Czabán Betti (Vizsla Túra stábtag) folytatásos babanaplójak jóvoltából remélhetőleg nemcsak érdekességeket tudhattok majd meg egy kiskutya fogantatásáról, egy kutyakismama terhességéről és egy vizslás szülésről, de számos szívmelengető percet is sikerül szereznünk minden olvasójának. Fogadjátok tőlünk szeretettel ezt az igazi decemberi CZUKISÁGOT!

Tovább az élménybeszámolóhoz >>>

Ma ismét látogatóban voltunk a Bálint Ágnes Emlékházban Frakknál és Labdarózsánál. Ezt az emléklapot helyeztük el közösen az előtér falán:

A látogatáson készült képeket itt nézhetitek meg.

Kedves Pályázók!

2011. őszén azzal a felhívással fordultunk hozzátok, hogy osszátok meg velünk vizsláitok történetét. Nagy örömünkre szolgált, hogy kezdeményezésünkre 18 írásmű érkezett be. Stábunk tagjai átolvasták az összes anyagot, értékelték…majd elbizonytalanodtak.

Már Olvashatjátok a Vizsla Túra történetírói pályázatának írásait!

"A tudomány emberét és a legmodernebb technikát vetették be a Pest megyei kutató mentők egy eltűnt eb megtalálásához. Marci kutya él és virul, pedig esélyei a nullával voltak egyenlők."
Teljes cikk >>

Az állatorvosi gyakorlatban napi rendszerességgel kell a betegeket altatni. Míg az emberek esetében sok beavatkozást el lehet végezni ébren is, helyi érzéstelenítés mellett (például: fogászati beavatkozások), az állatok esetében gyakran altatásban kell ezeket megtenni. Időről időre felmerül a gazdikban, hogy "biztonságos dolog-e az altatás?" A válasz egyszerű… >>

„– A tudomány olyan, mint a vadászat – meséli Dr. Kubinyi Enikő, Prima Junior díjas etológus. – A vad a publikálható eredmény. Az evolúció úgy formálta az embert, hogy a férfiak vadásznak, a nők meg gyűjtögetnek, közben csevegnek, társadalmi életet élnek, a gyerekekkel foglalkoznak. (A környékről persze minden vad elmenekül.) Vannak olyan nők – mint én –, akik mégis elmennek vadászni, mert jobban értékelik a zsákmányt és a vadászat izgalmát, mint a csevegést.” Teljes cikk >>

A kutyák fertőző légcső és hörgőgyulladását "kennel köhögésnek" nevezzük. Ez egy összefoglaló elnevezés, hiszen a betegségnek számos fertőző oka lehet, a tünetek azonban megegyeznek: a kutya rendszerint láztalan, élénk, eszik, iszik, azonban erősen köhög. A köhögés lehet száraz, de akár nedves ("produktív") is, amikor a beteg fehér, habos váladékot köhög (szinte öklendezik) fel, amit sok gazdi hányásnak gondol.
Esetenként szövődményként tüdőgyulladás is kialakulhat, illetve a másodlagos fertőzések miatt gennyes orrfolyás, kötőhártya gyulladás is jelentkezhet - ilyenkor természetesen a kutya már bágyadt, lázas, étvágytalan lehet.

Márainé Simon Tünde írására szeretnék reagálni, amit a Vizsla Túra oldalon olvastam. Nemcsak az Állatorvosi Egyetemen, hanem a Mancsok állatorvosi rendelőben is ingyen vizsgálják a mikrofiláriát szeptemberben - ez a szeptemberi akciójuk >> 
Fontos lenne, hogy minél több vizsla (és egyéb kutyus) gazdijához eljusson ez, nagyon szívesen ajánlom bárkinek Csikós doktor urat és segítőit, akinek egyébként nagy szerepe volt abban, hogy Frakk kutyánk kigyógyult tavaly a bőrrákból. Üdvözlettel:

Varga Bea
Frakk és Vilma vizslák egyik gazdája :)

Sziasztok,
Jelentkeztünk a 25. Vizsla Túrára és remélem, hogy el is tudunk menni majd Kiflivel! Azért nem biztos, mert Kifli nincs túl jó formában mostanában és engedjétek meg, hogy röviden le is írjam az esetet, mert tanulságos:
Valójában nem tudom, hogy mikor lehetett (kb. 150-200 napja) hogy Kiflit megcsípte egy szúnyog, ami - igaz nagyon ritka Mo-on, - fonálféreglárvákkal volt fertőzött. Így Kifli is fertőzötté vált, aminek kézzel fogható bizonyítéka augusztus 20-án, a bőre alól "kioperált" fonálféreg volt. (én szedtem ki a saját kezemmel - horror!)  Szerencse ebben az esetben az, hogy ez a dög, bőrféreg, és nem szívféreg - utóbbi nem igazán gyógyítható! Mivel ezzel egyidőben bágyadttá is vált szegénykém, így orvosok tömegét kerestem fel, hogy segítsenek. Mo-on még nem sok ilyen eset, de mostanában egyre gyakoribb - így a védekezés nagyon fontos, ami Stronghold cseppel lehetséges. Ez nem csak bolha, és kullancs ellen jelent védettséget, hanem a szúnyog ellen is! A vérében is kimutatható a mikrofiláriák jelenléte így érthető módon kissé fáradékony, tehát a köv. 2-3 hónapban (ennyi az irtás-kúra időtartama Milbemax+Stronchold) nincs agility és nincs sok mozgás sem - tehát ezért kérdéses a részvételünk a túrán. Osszátok meg a többiekkel is, mert igaz nem olcsó ez a csepp (4400,-Ft), de megéri, mert amit mostanában átéltem azt senkinek nem kívánom.

Márainé Simon Tünde
Kifli

ui: annyira újdonságnak számít az ilyen eset, hogy az Állatorvosi Egyetemen ingyen vizsgálják mikrofiláriákra a vért gyanús esetekben, csakhogy minél több tapasztalatuk legyen - egyébként 6100 Ft volt a Lehel úton.

Akinek a PetAirways még nem adott elég okot az irigykedésre, az képzeljen ide egy Vizsla Túrát vagy akár egy nyári vakációt kedvencével. Nézzétek meg! Érdemes!

Van, ahol ilyen is van... Létezik Kutya Paradicsom!

Kutyák, macskák szépen sorban, boxokban egy repülőgép fedélzetén. Felszállás után a stewardess mindegyikükhöz „gügyög” kicsit, megsimogatja, megnyugtatja őket, ellenőrzi a vizüket, kényelmüket. Leszálláskor szépen egyesével, viszik őket az izgatott gazdihoz, aki már nagyon várja, hogy kezdetét vehesse a csupa-móka-kacagás, együtt-nyaralás. Számunkra ez még csak álom, de az amerikai kisállat-tulajdonosoknak ez ma már a valóság. Mert mindezt biztosítani tudja nekik a Pet Airways.

- Riport Kovács Patrícia színésznővel -

Kovács Patrícia ismert és sikeres színésznő, de tudni kell róla azt is, hogy büszke vizslatulajdonos: Károly nevű kutyájával lassan hat éve élnek együtt és a házi kedvenc is időről-időre kénytelen felvenni a színészi lét ritmusát. A gazdi és a kutya közötti bizalmi viszony segít áthidalni a problémákat, így Károly könnyen veszi az akadályokat. A különös barátságról és az esetleges nehézségekről kérdeztük Patrícát.

"Az állatbarátok többsége tisztában van azzal, hogy nyers sertéshúst nem adhat kedvencének, de a miértre alig néhány százalékuk tudja a választ. A betegség már 1902 óta ismert, mégis évről évre szedi az áldozatait, pedig a megelőzése igen egyszerű. Az RTL Hírek.hu az Aujeszky-féle betegségről szedte össze a legfontosabb tudnivalókat."
Kenderesy Anikó cikke - RTL Hírek.hu >>

Meglátni az istent

Igen.
Vannak pillanatok, amikor egy másik lény hirtelen főszereplővé válik életünkben - amikor „megpillantjuk benne az Istent." Hogyan történik ez?
Hogyan lesz egy vacak, kisbetűs „az"-ból hirtelen „TE"? Megpróbálom elmesélni.
Bodó Karcsi bácsi egy pulikutyát hozott a házunkba. Szülő-falujából, Patajról hozta, és a kutyakölyök
úgy viselkedett, mint ősei, mindenáron terelni akarta a lakókat: a postást, a szemetest, a kóbor kutyákat és macskákat... mindenkit, aki élt és mozgott.
Úgy hívták: Csibész.
Éjjel-nappal ugatott.
A nyugdíjas Fater nem tudott aludni tőle. Amúgy is zaklatott, rossz idegzetű ember volt, több háború, forradalom és üldöztetés emlékét hordozta a lelkében A kutya éppen az ő ablaka előtt nyargalt, nem is ugatva, ha-nem hisztérikusan sikoltozva. Ráadásul éjszaka beszökött a lép-csőházba; ilyenkor az eszeveszett üvöltése még visszhangossá is vált. S amikor a dühe elszállt s megnyugodott végre, nyüszíteni kezdett, mint egy riadt kisgyerek.
Sírt.
A Fater először a kutyát fenyegette - hiába.
Rászólt, rákiabált, Csibész leült és nézte. Legalábbis úgy tűnt, mintha nézné, mert a szeme nem látszott ki bozontos, fekete pofájából, csak a fényes orra, apró fogacskái s a fölöttük ki-bejáró, szív alakú piros nyelve. Lihegett - de a Fater dühében úgy látta: nyelvet öltöget rá.
Dúltan fölrohant Karcsi bácsihoz, és arra kérte, csináljon valamit a kutyájával, mert nem tud tőle aludni.
- Egy kutya ugat - mondta Karcsi bácsi.
- De ez nem ugat! Ez visít, Bodó úr! Sikoltozik, hörög! Nem tudok aludni tőle.
- Pulinak az a dóga, hogy ugasson.
- A pusztán, Bodó úr!... De mi városban élünk. Fővárosban. Ide nem való puli! Ez egy idegbeteg állat és feldúlja a lakók nyugalmát.
Karcsi bácsi valami olyasmit mondott, hogy beszélhetnénk róla, ki itt az idegbeteg: ő például nyugodtan
alszik, és senki a házban nem panaszkodott még a kutyára.
Csibész ugatott tovább.
Fater először megpróbálta egy bottal fegyelmezni. Rá akart húzni a farára. Először csak suhintott felé, de ahogy tehetetlen dühe mind jobban forrni kezdett, már nem nevelni akarta a kutyát, hanem agyoncsapni.
Hiába.
Később altatót csempészett a vizébe. Porrá tört négy Dormicumot, és beleszórta Csibész tálkájába, mely ott állt a kerti locsoló tövében. De a puli bele sem dugta a nyelvét.
Később telefonon érdeklődött a sintéreknél, hogyan lehet elhallgattatni egy csaholó kutyát.
Nem sok eredménnyel.
Végül bement az önkormányzathoz. Papírokat vitt, pecsétes orvosi igazolásokat. Elpanaszolta, hogy ez a
dög pokollá tette az életét.
Senki nem vette komolyan, pedig látták, hogy valóban beteg: remegett az idegességtől.
A rendőrségen meg sem hallgatták: kutyát nem lehet följelenteni. A gazdája pedig nem vétkes azért, ha ugat a kutyája. Ha harapna, az más! Ha mondjuk hozna egy orvosi látleletet, de nem az idegosztályról, hanem a sebészetről, hogy belemart a bokájába, az más, akkor már el lehetne indítani az eljárást - bár nem lenne sok eredménye.
Közben a puli hátracsapott fülekkel nyargalt a kerítés mögött, gátlástalanul üvöltözött és kedélyesen vakkantott néha. Mert hozzá kell tennem, látványra bájos kis jószág volt, inkább kölyök, mint kamasz - csak az a baj, hogy hangja is volt, mégpedig olyan, mintha veszekedne a világgal.
Nagyon föl tudta „turbózni" magát ez a gombszemű kis pamacs, főleg éjszaka, ha részegek vonultak el a
ház előtt.
Fater erejének végén járt. Éjjel bedugta a füleit. De nem használt még a sok decibelre tervezett Szundi füldugó sem.
És ekkor elmondta: azon töri a fejét, hogy vesz egy sörétes puskát, és lelövi a kutyát. Már járt is különféle üzletekben - mesélte dúlt tekintettel -, érdeklődött, mennyire hatásos egy ilyen lőfegyver, s hová kell pontosan célozni, ha biztosra akar menni. Van egy pillanat, amikor az ember eljut odáig, hogy ölni képes. Fater gondolataiban már gyilkolt - csak abban bíztam, hogy erkölcsi ereje legyőzi végül indulatait.
Közben a házban különféle alattomos vádak terjedtek. Meg-jelent benne egész országunk mikroklímája: a népi és urbánus vitától kezdve egészen a fajgyalázásig. Nem részletezem a gyűlölet jelzőit a „bunkó paraszttól" a „büdös zsidóig", és persze a kommunistától a fasisztáig, polgártól a proliig, magyartól a hazaáru-lóig volt benne minden. Ahogy egy sejtben benne van az egész test titka - egy társasház is olyan, mint az ország maga. Az indulatoknak pedig az a természetük, hogy rezonanciát keltenek: egyetlen ember gyűlölete sok ember rejtett gyűlöletét képes felszítani. Néha egy egész népét - példa rá a történelem.
A kutya pedig ugatott. Hol itt, hol ott bukkant föl, mint egy őrült, remegett a felborzolt indulatoktól.
Pofájának borzas bokra mögül fénylett a nedves kis orra, s az alig látható, szénfekete szemecskéi.
Egyik nap nem hallottam az ugatását. Igaz, hogy vihar volt, iszonyú mennydörgés, zivatar, istenítélet -
gondoltam, elbújt valahová.
De sem az udvaron, sem a lépcsőházban nem találtam. Zseb-lámpával kutattam. Félrehajtottam az ázott bokrok ágait, megnéztem a szalmakosár mögött - még a kosárban is! - sehol.
A pincében sem volt.
A padláson sem.
Csöngettem Bodóék ajtaján - semmi.
Csibész eltűnt.
Csend lett a házban.
Halott csend.
Rossz érzés fogott el.
Nagyon rossz érzés.
Egész este nyugtalanul dolgoztam a színházban.
Éjjel jöttem haza, jóval éjfél után.
Látom, hogy odafönt nyitja a Fater az ajtaját.
- Nem látta a Csibészt? - kérdem.
- Dehogynem... Itt van.
- Hol?!
- Nálam.
„Jaj! - gondoltam. - Megtörtént!"...
Fölmegyek. Ott fekszik elnyúlva a kutya a Fater előszobájában. Így, picire ázva alig tűnik nagyobbnak a teste, mint egy mókusé. Nem mozdul.
Nem, ez nem mozdul többé.
De ahogy meglát, rezegtetni kezdi pamacsos farkát. Liheg, s mintha röhögne rám. Előtte víz, és egy tálkában néhány kolbász-darab.
Csak néz rám a kutya, majd bedugja orrát a szőrös kis mancsa alá, s alszik tovább.
- Behívtam - mondja a Fater. - Szakadt az eső.
- Nem zavarta?
- Nem.
- Tud tőle aludni?
- Tudok... persze, hogy tudok... Nem is hallom. Pedig vakkant itt néha.
- Nem hallja? - kérdem értetlenül.
- Nem én...
- De hisz mindenki hallja! Az egész ház!... Hogy lehet az, hogy pont maga nem hallja?!
Es ekkor a Fater a világ legtermészetesebb hangján azt mondja: - Megszerettem.
Hogyan?
Hogyan szerette meg?!
Ez a kérdések kérdése.
Megsajnálta?
Talán mert nem ugatott a kutyus? Talán mert verte a jégeső, és életében először nem dühösen és gyűlölködve, hanem kérlelőn nézett az öregre? „Segíts rajtam, bajban vagyok!"
Hogyan születik meg a szeretet?
Lehet, hogy a kutyán múlott? Mert érezte, hogy nem gyűlölik?
Vagy a Fateron, mert megérezte, hogy ez a kis állat talán nem is gyűlölte őt, csak félt tőle. Vagy egyszerűen rájött, hogy egy olyan isten-teremtménye ez a pamacs, akinek működése kellemetlen zajjal jár?
Vagy mindkettőjükön múlott, egyszerre?
Vagy a viharon? Amitől egyszerre rettegett a Fater és a kutya is? Lehet, hogy együtt rettegtek a dörgésektől, és ez az „együtt-félelem" összehozta őket?
Iszonyú égzengés, villámlás volt. Erre mondjuk, hogy isten-ítélet.
Bár tudnám, hogyan! Ha Shakespeare lennék, nem hagynám ki az okok közül a vihart sem, mert van benne valami kozmikus méretű, isteni fenyegetés, melytől megrendül a kevélység és a gyűlölet. Amikor megrettenünk, hogy vége a világnak, és összeomlik bennünk a gyűlölködő psziché minden rögeszméje. Valaminek össze kell törni bennünk, valami nagyon keménynek és ridegnek, ez kétségtelen, de mi az, és hogyan?
A világ legnagyobb titkát írhatnám most le, ha tudnám: hogyan születik meg a szeretet?
De nem tudom.
Kérdeztem az angyalt - de nem súg.
Addig maradjon, mint minden csoda az életben, érthetetlen.

Tonhalas, sajtos vagy éppen májas kutyakeksz szerepel az első bécsi kutyapékség kínálatában.
A receptek kidolgozásában egy állatorvos is részt vett, melyek kidolgozásakor nagy hangsúlyt helyeztek az egészséges táplálkozásra, ráadásul a kekszeket olyan kutyák is fogyaszthatják, akik érzékenyek bizonyos élelmiszerekre.
Teljes cikk >>

Az ember által háziasított állatok közül minden kétséget kizáróan a kutya az, amely a legtökéletesebben alkalmazkodott gazdájának életformájához. Mindenhova követte az embert világhódító útján, mellette volt szárazon és vízen, bejárta vele a sivatagokat s a sarkvidékeket, elkísérte  még a világűrbe is. Nincs tehát semmi meglepő abban, hogy ma, amikor az emberiség jelentős része szűk helyre összezsúfolódva, szürke betonrengetegekben éli életet, a kutyák nagy részének is a négy fal között van az otthona. A városi embernek megvan az igénye arra, hogy megossza szűkös életterét ősrégi társával, kapcsolatot tartva általa az egyre távolodó állatvilággal.

A lakótelepek eb sűrűsége ma már vetekszik a falvakéval vagy a kertvárosi villanegyedekével. Sokak szemében a kutya lakásban való tartása kegyetlenségnek, valóságos állatkínzásnak tűnik. Az igazság azonban az, hogy ezt a nézetet kizárólag olyan emberek vallják, akik sohasem tartottak kutyát lakásban, és még kevésbé foglalkoztak a kutya viselkedéstanának beható tanulmányozásával.

Bármennyire meglepően hangzik is, a kutya természetes viselkedésformáinak valójában sokkal inkább megfelel a lakásban való élet, mint a kerti tartás látszólagos kényelme és szabadsága. A falkában élő ragadozók napjuk jelentős részét egymás társaságában, lusta heverészéssel töltik, s naponta csak néhány alkalommal általában hajnalban és alkonyatkor   indulnak hosszú, közös portyára, mely végül az izmokat megmozgató, falkán belüli együttműködést igénylő sportban, a zsákmány ejtésben teljesedik ki.

A látszólagos bezártság ellenére a lakásban tartott kutya életritmusa nagyon közel áll ehhez a természetes mintához: ideje legnagyobb részében békésen szunyókál gazdája lábainál, a napi többszöri séta során pedig éppúgy megvan a lehetőség az idegen szagokkal való ismerkedésre, a fajtársakkal való közös tevékenységre és az intenzív testmozgásra, mint a vadon élő farkasnak, ha vadászni indul.

A kertben tartott kutyát ezzel szemben többnyire nem viszi sétálni senki, hiszen ott van neki a kert. Egész nap kénytelen nélkülözni a társaságot, idegen szagot sosem szimatolhat, új vadászterületeket sohasem deríthet fel, nincs kinek visszahoznia a labdát, s unalmas magányának egyhangúságát csak az töri meg, ha a kerítés mögül megugathat egy-egy arra vetődő járókelőt.

A lakásban tartott kutya tehát egyáltalán nem szenved, feltéve persze, hogy gazdája nem él vissza négylábú barátjának kiszolgáltatottságával: nem hagyja túl sokáig magára, nem zárja be (vagy ki) az erkélyre, gardróbba vagy előszobába, nem mulasztja el a rendszeres, napi háromszor-négyszeri sétáltatást, és lehetőséget biztosít a testmozgásra. Hat-nyolc óra az a maximális időtartam, amit a kutya napközben elvisel magára hagyva, anélkül hogy a dolgát elvégezhetné, s ezt is csak akkor, ha fokozatosan szoktatták hozzá.

A rendszeres séta az embernek is jót tesz, de számára nem létszükséglet, a kutya számára viszont az, hiszen ő "ilyenkor él". Aki nem képes elfogadni azt, hogy a kutyatartó napja sétával kezdődik és azzal is ér véget, az jobban teszi, ha nem kínozza sem magát, sem az állatot kényszerű együttéléssel. Négylábú barátunknak a lakásban nincs szüksége nagyobb mozgástérre, mint nekünk, de feltétlenül legyen egy méretének megfelelő kosara vagy pokróca, már csak azért is, hogy a gazdi ágyának tulajdonjoga ne képezze vita tárgyát.

Nem árt felkészülni arra sem, hogy a kutya jelenlétével a lakásban még a legalaposabb tisztasági rendszabályok betartása mellett is együtt jár némi por és elhullajtott szőr. A melegre érzékeny kutyák számára fontos, hogy legyen a lakásnak hűvösebb pontja, ahova nyáron vagy a fűtési szezonban visszahúzódhatnak.

Az, hogy a lakásban csak kis testű kutyát lehet tartani, tévhit.  A lakás nem arra való, hogy a kutya futkározzon benne, s a nagy kutya erre általában kísérletet sem tesz. Természetesen van néhány olyan nagy méretű eb, amelyeknek a számára már kényelmetlen a lakás, de nem az alapterülete, hanem a berendezése miatt. A bútorok elhelyezésénél ugyanis az ember a saját méreteit és mozgását veszi alapul. Az ember meghatározó mérete a magassága, a kutyáé viszont a hossza.

A bernáthegyi, dog és más óriások marmagassága is legfeljebb 70-80 cm, lakásaink belmagasságának a felét sem használják ki, fordulósugaruk azonban lényegesen nagyobb, mint a miénk, ezért aztán ha meg akarnak fordulni egy fotel és egy asztal között, általában farolni kénytelenek. Megfelelő, szellős lakberendezéssel azonban számukra is kényelmessé tehető a falak közötti élet. Sokat hangoztatott érv a lakótelepi kutyatartás ellen az, hogy az állatnak nem természetes környezete a panellakás.

Akik így gondolkoznak, azoknak a kedvéért elárulom: az embernek sem az. Minket, magunkat körülbelül ötvenezer év választ el barlanglakó őseinktől. Ebeink "mindössze" tizennégyezer esztendeje léptek a háziasodás útjára. Ám ha tekintetbe vesszük, hogy az ember tizennégy évesen válik ivaréretté, és egy nő ritkán szül gyermeket tizenhat éves kora előtt, a kutya azonban tizennyolc hónaposan már tenyészérettnek számít, és ha minden jól megy, hatéves korában velős csonttal ünnepelheti ükunokái születését, az eredmény az lesz, hogy egy foxterriert körülbelül háromszor annyi generáció választ el a farkastól, mint egy matematikust a Neander-völgyi ősembertől. Ez pedig azért valljuk be nem csekélység.

Forrás: http://terrier.uw.hu/AKUTYATARTASA/kutyak_a_lakasban.htm 

NEM?

Akkor ugye nem teszel hasonlót egy érző lénnyel, egy kutyával sem?

"Ne szégyelld te azt, ha szereted az állatokat.
Ne röstelld, ha egy kutya közelebb van lelkedhez, mint a legtöbb ember, akit személyesen ismersz.
Hazug próféták és otromba, komisz emberek azok, akik megrónak e vonzalom miatt, s ezt mondják:
"Az emberektől lopja el az érzéseket, melyeket a kutyáira pazarol! Önző, rideg fráter!" - ne törődj velük.
Szeresd csak nyugodtan kutyádat, ezt a csillogó szemű, fáradhatatlan barátodat, aki nem kér barátságáért mást és többet, mint valamilyen szerény koncot és egy-egy simogatást.
Ne hidd, hogy gyöngédség és önzés késztet az állatokat szeretni.
Testvéreink ők, s ugyanabban a műhelyben készültek, mint az ember, s értelmük is van, néha bonyolultabb és finomabb, mint a legtöbb embernek.
Mások nevezzék gyöngeségnek az állatszeretetet, gúnyoljanak ezért te sétálj csak kutyáddal.
Jó társaságban maradsz; s Isten tudja ezt."

Márai Sándor: Füves könyv

1. Minden elválásunk - még ha rövid időre is hagysz magamra - fájdalmas nekem. Kérlek, vedd ezt fontolóra, mielőtt magadhoz veszel!
2. Ne szidj és ne büntess szigorúan! Neked van munkád, szórakozásod, vannak barátaid és céljaid - de nekem csak Te vagy!
3. Kérlek, adj elegendő időt arra, hogy megértsem, mit vársz tőlem!
4. Mielőtt megütnél, gondolj arra, hogy könnyedén összeropanthatnám a kezedet - mégsem tennék ilyet soha!
5. Kérlek, néha beszélj hozzám! Ha szavaidat nem is mindig értem, a hangodat és hangsúlyaidat jól ismerem.
6. Gondolj arra, hogy valamikor szabadon éltem! Engedd, hogy időnként erdőn-mezőn mozoghassak, futkározhassak - ez jót tesz neked is!
7. Kérlek, ne sajnáld tőlem a jó falatokat! Legjobban akkor ízlenek, ha Tőled kapom, s igyekszem megszolgálni érte.
8. Te vagy az én gazdám - és nem mások! Ezért kérlek, ne kényszeríts arra, hogy idegeneknek is szót fogadjak vagy bohóckodjak nekik - s ne alázz meg előttük!
9. Ne feledd, hogy idővel nekem is kialakulnak az egyéni tulajdonságaim, szokásaim és érzelmeim! Fogadd el, hogy számomra ezek ugyanolyan fontosak, mint neked a sajátjaid!
10. Kérlek, gondoskodj rólam akkor is, ha majd beteg vagy öreg leszek - hiszen Te is öreg leszel egyszer...

Évekkel ezelőtt a vár alján laktam és kutyasétáltatás közben gyakran találkoztam egy kedves nagyon öreg nénivel, a környékbeli macskák etetésére és védelmére kirendelt speciális őrangyallal. Ha a cicák meglátták, amint súlyos cekkereit cipeli, amelyek csirkefejekkel és nyakakkal voltak tele, már messziről szaladtak elé és dorombolva cirógatták, kerülgették lábait. Imádták őt és az imádat kölcsönös volt.

A cekkerek idővel egyre nehezebbek lettek és a cicák is kényelmesebbek. Beköltöztek a nénihez vagy tizenöten. A lakás ettől erősen kezdett bűzleni és sajnos a néni is. A szomszédok pedig zúgolódni kezdtek. Egy ismerősünk elbeszélése szerint elmentek az önkormányzat jegyzőjéhez és panaszt tettek. Súlyosat. Ezután történt a csoda.

Valaki kijött az önkormányzattól és beszélgetett a nénivel. Egyezséget ajánlott. Maradhatnak a macskák, sőt hetente fél zsák macskatápot is ad majd az önkormányzat, aminek fejében a néni megengedi, hogy kimeszeljék a lakását, kimossák a ruháit és eltűri, hogy hetenként egyszer egy jóravaló fiatalember takarítson. Az egyesség megköttetett. A bűz megszünt és magam is többször láttam az utcáról a lakásban egy fiút takarítani.

Én pedig évekig felemelt fejjel és kidüllesztett mellel jártam és valahol Európában éreztem magam.

Ez azonban egy régebbi budai, történet, a mostani történetem Újpesten esett meg a minap. Ez az önkormányzat rendet és nyugalmat óhajtott teremteni, akkor is, ha az itten élők netán beledöglenek. A kutyákkal kezdték. Rendelet született arról, hogy az önkormányzat tudja, mit szabad a népnek és mit nem. Egy lakás -egy kutya. A fölös ebeket elkobozzák és azonnal megölik. Valószínűleg tévedésből az is belekerült a rendeletbe, hogy a már meglévő kutyákra nem vonatkozik, de ez sem okoz problémát, mert a rendelet ezen szakaszát nem tartják be.

Hogyan lesz az ilyen ostoba rendeletekből kín, nyomorúság, halál, fasizmus?

A jó szomszédok közreműködésével. Egy idős hölgynek három kutyája van. Buksi öreg jószág, tizennégy éves, és Mici meg Falika, kutyaélet szempontjából szintén túl a delelőn, tizenegy évesek. Nos, a szomszédok összevesztek a nénivel, ma már kibogozhatatlan, hogy miért és kinek volt igaza és kinek nem, de az áhított édes bosszú kínálta magát az ügyesen formulázott rendelet révén. Nem kell mást tenni, csak váltott csapattal naponta panaszt tenni a jegyzőnél, hogy ugatnak a kutyák és ez már tűrhetetlen. A jegyző intézkedik: határozat az elkobzásról, végszó: megfellebezhetetlen. Mint a vérbíróságon. Ezután már csak ki kell lesni, hogy mikor nincsen otthon a néni. A feljelentők persze készségesen segítenek, jön rendőr, önkormányzati előadó, és szerintük teljesen szabályosan, feltörik egy állampolgár lakását és a háromból két kutyát Buksit és Micikét "elkobozzák". Sintértelep, azonnali kivégzés.A feltört lakásban kis cédula, hogy itt jártak. Az, hogy az eredeti rendelet a már meglévő kutyákra nem vonatkozik, ugyan kérem, a lakók már lincshangulatban voltak nyilatkozza az illetékes.

Tehát polgártársaim, a mi fejlett és az ugyancsak állatbarát Unióba ácsingózó kis országunkban előfordulhat és bizonyára egyre többször elő is fog fordulni, hogy amíg a városban ügyes-bajos dolgainkat intézzük, jön az általunk választott hatóság képviselője, és rendőri felvezetéssel a kutyakommandó, élet és halál megfellebezhetetlen ura, betörnek lakásunkat és kivégzik szeretteinket. Úgy döntöttek, hogy most már elég belőlünk, a kutyákkal kezdték, ki tudja mivel folytatják. Kivégzik, elpusztítanak, meggyilkolnak valakit, aki - és ez nem stiláris hiba, mert egy családban élő szeretett kutya az "aki", mert személyisége van - sok évig érzelmi társunk, talán egyetlen szociális kapcsolatunk volt ezzel a világgal. Akivel naponta beszélgettünk, mert egy kutyával beszélget az ember, aki reggel üdvözölt bennünket, aki kért és kérdezett, résztvett a maga - bár nagyon is emberi - módján az életünkben, örült velünk és szomorkodott, megérintett, térdünkre hajtotta a fejét és úgy nézett ránk, ahogyan csak azok néznek akik valakik. Lehet, hogy már csak ez a kutya volt az életünk értelme, de valakiknek utjába állt, tehát el vele.

Az emberi faj egyidős a kutyákkal és együttes történetük az egymáshoz csiszolódás története. A kutya nem az egyik állat a többi közül, hanem az, akit a magunk képére és hasonlatosságára formáltunk, akinek egészen magasrendű érzelmi élete van, és aki szereti őket, tudja, nap, mint nap tapasztalja, hogy úgy viselkednek mint a 2-3 éves gyerekek éppen csak nem beszélnek - még. No két ilyen valakit, Buksit és Micikét gyilkoltatott meg az Újpesti jegyző, hogy hagyják már őt békén a szomszédok azzal az öregasszonnyal. Megtehette, hatalma van rajtunk. Nem a dolgát végezte, nem járt utána, hogy ki mit, miért, nem ajánlott egyezséget, még a maga szabályát sem tartotta be. Öletett.

Humánetológiai szempontból nagyon érdekes, hogy éppen a kutyák és csak a kutyák képesek emberekből éppen akkora gyűlöletet kiváltani mint egy másik ember. Akik utálják a kutyákat azok éppen az "akit" látják bennük és ezért képesek velük kapcsolatban mindazon aljasságra, amit egyébként csak magunk között szoktunk alkalmazni. Ezért ölik, kínozzák, verik a kutyákat. Egy papagáj vagy kecske nem vált ki gyűlöletet, mint ahogy egy cseresznyefa sem. A szeretet vagy gyűlölet élőlények által történő kiváltásának mértéke pontosan aránylik az illető lény emberhez való hasonlóságához. Azok akik a médiában az önkormányzatoknál a kutyák ellen ágálnak, emberekkel szembeni utálatukat vezetik le eképpen és inkább szakértő pszichológus segítségére volna szükségük mint hatósági támogatásra.

A kutyák időnként harapnak.
A kutyák ugatnak.
A kutyák az utcán ürítenek.
És ez borzasztó és elviselhetetlen. És ezt radikálisan csökkenteni, majd megszüntetni kell.
Az autók embereket ölnek, hetente tíz-tizenötöt, nem számítva most a nagyszámú sérültet.
Az autók zaja elképesztően nagy.
Az autók az utcán iszonyúan büdösek és bűzük mérgező.
Ez kellemetlen, de a modern társadalom ezzel jár, ezeket a jelenségeket el kell viselnünk. Az autó egy tárgy.
A kutya a társunk.

Sokkal több autó van, mint kutya.

Az írás megjelent az Etológia és Társadalom című kötetben (Ulpius-Ház Kiadó, 2005)
A cikket a szerző szíves hozzájárulásával közöljük

Magyar vizsla, kan, 4 éves. Marmagasság xx-, mellbőség xx cm, hátsó lengőbordák kilátszanak, egyenletes, sűrű szőrzet, kidolgozott izomzat, szép, feszes kiállás. Fogazat kifogástalan, fül-, faroktartás példás. A lelke? Nagy. Mit nagy! Hatalmas.

Fajtám egyik szégyenfoltja vagyok. Egy azon sok folt közül, amely elmondhatja magáról, hogy képtelen nélküle meglenni. Egész életem egy várakozás. Sokat várok. Fejemet két mellső mancsom közé temetem. Hosszúkat pislantok, mélyeket sóhajtok, korgó gyomromat hallgatom. A várakozásnak időnként vége szakad. Már vén vizsla vagyok, így tudom, hogy még nem jött haza, csupán könnyítő álom vett erőt az én hatalmas nagy lelkemen.
Ilyenkor orromat a magasba vetem, minden idegszálammal az előttem álló feladatra összpontosítok. Mögöttem áll, majd végül, észveszejtően hosszú idő után kimondja a szót. És én megyek, fűsárga sziklabarna testem ruganyos villámként vetődik a nádas sűrűjébe. Hideg patakokon gázolok át, fülemen csöpög a friss illatú, ragacsos mocsári sár. Ennél szebbet-jobbat már nem is tudnék elképzelni, amikor felhangzik a fácánok riadt kotyogása. Erdő-mező. Vizslaparadicsom. Álmomban néha nyüszítek, lábaimmal szanaszét rugdosom az ingeket, amiket tegnap kedvenc fotelében felejtett. A villanyszámlást veszettül megugatom, a telefonokra nem ébredek fel, rövid szőrömet zavartalanul hullajtom.

Végül megjön. Kicsit pocakos, nagy, fekete táskája van, fáradt. Fajtájának egyik szégyenfoltja. Gyorsan leugrom kedvenc foteléből, amelyet csak távollétében használhatok egy kicsit, és ártatlan képpel elkezdek ugrabugrálni. Kurbliként pörgő farkam módosult tudatállapotba kerget, lihegek, ugatok, mindent kibeszélek, ami a lelkemet nyomja, csak lapogasson, simogasson, dögönyözzön már egy kicsikét. Ha mindeközben akad egy kis időm, belenyalok az arcába, hátha ezzel sikerül egy kis lelket öntenem belé. Néha sikerül, ilyenkor megszorongat, el se enged egy ideig. "Szerelemkutya" - mondogatja magában. Ennél szebbet-jobbat már elképzelni sem tudnék, amikor előkerül a póráz, fordul a kulcs, és nekivágunk a Ligetnek.

Amikor megyünk az utcán, mindig lemarad, és ezzel kellemetlen helyzetbe hoz. A póráz megfeszül, kevés levegőhöz jutok, és a szemem is kigúvad. Az előttem álló feladat, a Liget ugyanis, rendkívül nagy! Olyan hatalmas, hogy egy séta alkalmával nem is lehet bejárni. Tele van mindenféle izgága dolgokkal. Madarakkal például, méghozzá a legkülönbözőbb félékből. Van nagy, szürke, ami a földön mászkál az ember lábai között, bután néz, és rendkívül sokáig hagyja magát megközelíteni. Ezen a jól hipnotizálható, ostoba nagy madáron kívül vannak még aprócska barna csicseri-tollcsomók, amelyek a sűrű bokrokban ugrabugrálnak ide-oda, és hiába kúszom félelmetesen keresztül az ágak között, azok csak mondják a magukét. Nyáron, amikor a tó vizébe már csak a kutyalohasztó meleg miatt is érdemes beugrani, kis szerencsével gágogó vízimadarakra is ijesztő hatást lehet tenni, ráadásul meglehetősen festői környezetben. Ha a víznek igazán izgató illata kerekedik, akkor sajnos tele van mindenféle zöldséggel, egy-két béka után azonban ilyenkor sem árt beugrani. Ez a Liget valami hatalmas, és annyi sok feladat vár megoldásra! Rengeteg a dolgom az efféle séták alkalmával... Van lent egy-két beképzelt kan például, akik előtt biztos ami biztos, öt perceket pózolok. Nem tudom, láttak-e már valami iszonyatosan ijesztőt, de ha nem, nézzenek meg ilyen testtartásban. Az ijesztőségem ilyenkor annyira észveszejtő méreteket ölt, hogy néha még magam is elcsodálkozom rajta. A szukák közül, amikkel lent találkozni, csak egy-két rövidszőrű szépség dobogtatja meg a szívem, de eddig még a jelenléte miatt egy románcot sem sikerült istenigazából nyélbe ütnöm. Én tehát igyekszem a dolgomra, tényleg be vagyok zsúfolva ilyenkor, azt se tudom, merre áll a fejem, erre csak esetlenül botladozik, csámpázik mögöttem. Nagyon kellemetlen, hogy így, együtt látnak minket. Fajtáink két szégyenfoltját. Lassan azért megjön a kedve. Ezt azzal jelzi, hogy egy másik kutya által szétrágott botocskát kezd hajigálni az ezernyi illatban úszó rét fölött. Az kell a boldogságához, hogy ne álljak le egyetlen szagnál se, ne egyek fel egyetlen icipici szemetecskét se csak hozzam vissza azt a szétrágott botot. Ha egymásra hangolódtunk, végre együtt hódolhatunk a nagy közös szenvedélynek. Kihúzza magát, büszke pillantásokat vet rám. Lassan lépdel, kihívóan nézi a padon üldögélő kismamákat, amelyik közül az egyik rendszeresen meglep egy kis édes keksszel, ezt azonban úgy kell elfogyasztani, hogy ne vegye észre. Ezért ha meglátom a keksz-szagú kismamát, cikkcakkban közelítek felé. Úgy csinálok, mintha valami kerge szagnyomot követnék le, és közben ravaszul, észrevehetetlenül egyre közelebb férkőzöm a kekszhez. Ha rám szól, többnyire nem hallom meg, mire úgy elkezd ordibálni, hogy kénytelen vagyok elölről kezdeni a cikkcakkot. Adnom kell a méltóságára, mert különben elveszíti a hitelét annál a nőnél, akinek hosszan mesél rólam mindenféle történeteket. Hogy mennyire szeretem a vegetáriánus kosztot, és hogy mennyire odavagyok a gyerekekért. Ilyenkor odahív magához, és megsimogat. Ez mindig jólesik. Aztán a nő is megsimogat. Általában ez is jólesik. Ha valaki megsimogat, az általában jólesik, még akkor is, ha az illető csak növényeket fogyaszt. Én is eszek füvet, de csak akkor, ha hánynom kell, mert összezabáltam valamit, vagy gyenge a gyomrom. Ha megvolt a beszélgetés, még jobban érezzük magunkat. Hosszan ejtőzünk a tónál, talán még fagyizunk is. És amikor már azt hinném, hogy ennél szebb dolog nincs is a világon, elindulunk hazafelé. Vacsorázni. Jóleső ernyedtség vesz rajtunk erőt, egymás mellett sétálunk vissza az utcán. A lányok utánunk fordulnak, a kanok elkotródnak az utamból. Minden pisit felülpisilek. Fajtáink büszkeségei vagyunk. Így, együtt.

Állítólag már a kalandozó "magyar hordák" kíséretében is feltűnt. A honfoglaló őseinket illető rosszalló megfogalmazáson túl okvetlenül fel kell figyelnünk a Nyugat évezredes kutyakultuszára: még a legvadabb nyílzáporban, a fejük felett égő tető adta fényben is volt kedvük az új kutyafajták tanulmányozásához.

A magyar vizsla, mint mindenes vadászkutya, valóban figyelemre méltó jelenség lehetett. Nyugaton ugyanis státusszimbólum volt, hogy a földesúr minél több, speciálisan kiképzett kutyával járjon vadászni. Az egyik elment vadászni, a másik meglőtte, a harmadik hazavitte, a negyedik vízből hozta ki, az ötödik felzavarta a fára, a hatodik csak megmutatta, hol a hetedik, aki a vérnyom specialistája. A falka néha rá se fért a mezőre. A magyar vadászok ezzel szemben abból a tételből indultak ki, hogy a kutyának van lába, állkapcsa, szeme, füle, orra, így gyakorlatilag minden

feladatra alkalmas. Ha kell, felveri a réten lapuló madarat, de orrával is szívesen megmutatja, merre van. Apportírozásban nincs nála jobb, de a nádasban elrejtőzött vadkacsát is megtalálja a vízen lebegő, bizonytalan szagnyom alapján.

A magyar vizsla annyira népszerű, hogy túlnyomórészt kedvtelésből tartják. Házőrzésre alkalmatlan. Kedveli az embereket, hűvösebb napokon pedig nem szeret a szabadban időzni. Ha a harsány követelőzés hatására beengedjük, rövidesen kiderül: a magyar vizsla valójában kanapéspecialista. A szőnyegeket és a fotelokat egyaránt köztes fekvőbútornak tekinti. A végcél egyértelműen a heverő, és ha ott sikerült elhelyezkednie, gyakran juttatja kifejezésre óhaját, hogy valaki takarja is be. A család zsarnokával szemben minden ellenállás eleve reménytelen. Ha nem érkezik a takaró, morog, közben csóválja a farkát. Haragja rettenetes: szélsőséges esetben akár tíz percre is megsértődhet. Nem csoda, hogy senki nem mer szembeszállni vele.

Az írás a szerző Kutyaszorító című könyvében jelent meg
A cikket a szerző és a Tericum Kiadó szíves hozzájárulásával közöljük

Kutyás lettem. Hatlábú.

Nem akartam az lenni. Eszem ágában se volt.

Meggyőződéses kutyátlan voltam harminchat éven át.

Szilárd elvi alapon nem volt kutyám.

Szeretem a függetlenséget, még akkor is, ha nemigen volt részem benne soha. Ebbe bele is nyugodtam rég. De hogy még egy kutyától is függjek, ez soknak tűnt fel előttem. 

Harminchat évig el nem tudtam volna képzelni, hogy egy póráz végére kötve naponta háromszor lemasírozzak egy térre, ahol nincsen semmi sem, és ami van, hát arról jobb nem beszélni. 

Tudtam, hogy aki kutyát tart, az kutyás lesz. Elkutyásodik. Kutyásokkal ismerkedik, kutyákról beszél, sőt kutyákkal beszél, kutyával fekszik, és kutyával kel, kutyával álmodik: elkutyul.

A kutya büdös, továbbá zajos és harap.

Ennyit tudtam a kutyáról, és ez nekem elég volt.

Kutya-tudásomat sétáltattam nap mint nap, több mint harminchat éven át.

Aztán egyszer csak kutya-tudásom elkóborolt, elszökött, nem leltem sehol, hamarosan már nem is kerestem.

Kutyát sétáltattam helyette.

Kutyás lettem.

A kutyát persze nem magam szereztem, nem is magam neveltem; bónuszként járt az a családdal, amelyikbe beletelepedtem.

Hiányoztak a közös gyerekkori, ifjúkori emlékek, hiányzott a közös múlt.

És persze nem is formálhattam önnön képemre a kutyát. A kutyát se.

Én voltam egész nap a kutyával, de a gazdája nem én voltam mégsem. Társ lehettem, barát; de főnöki beosztásra itt se jutottam. 

Ha nagy baj volt, ha mélyen ülő kullancsot kellett kivenni, ha fájdalmat kellett a kutyának okozni, ha valami fontos dolgot kellett megbeszélni vele - akkor én átadtam helyemet a gazdának, az igazinak, a falkavezérnek.

Ha valamit nagyon akart a kutya, neki szólt, nem nekem, én meg sem értettem volna esetleg.

De azért tanultuk egymást sokat. Egy év is idő, hát még kettő, három, tizenegy.

Sokat voltunk együtt. Talán szülőket, húgot leszámítva élőlénnyel nem is töltöttem el ily sok időt egy fedél alatt. És kettesben sem voltam senkivel ennyit. Ha utánagondolok: semennyit se voltam kettesben a kutyáig senkivel.

Összeszoktunk, összecsiszolódtunk, változtunk is talán.

Régen például gyűlöltem a harapós kutyákat.

Úgy véltem, aki harapós kutyát tart, az egy állat.

Aztán szépen, lassan szembenéztem a ténnyel: olyik kutya harap. Például az enyém. Nem mindig, de hébe-korba. Ő is lehet ideges. Különben sem harap nagyot. Odakap. Csippent.

Nem kell kiabálni. Nem kell hadonászni. Nem kell rohanni. Nem kell tarka ruhát ölteni. Nem kell zajos gyerekkel sétálni. És mindenekelőtt: nem kell görkorcsolyázni. Akkor a kutya nem harap. Talán nem.

És neveltem a kutyán magam is.

A kutya hat éven át csak kertben élt. Lábát még előszobába sem tehette be. Mellettem aztán egészen jól megszokta az ágyat. A kutya régen vidéki, paraszti koszton élt. Nekem már megette a sonkát is. Régen a kutyát semmi erővel nem lehetett autóba kényszeríteni. A kutya autós kutya lett. Éppen csak hogy nem vezetett.

Jól megvoltunk a kutyával. Egyikünket sem zavarta, hogy nem tudtunk egymásról mindent, hogy volt külön múltunk, sorsunk, titkunk is talán. Örültünk annak, amit tudtunk. Nem kell mindig mindent tudni. Ki-ki cipelje csak magában a maga saját, külön bejáratú baját, bánatát; volt már közös is, épp elég.

Az írás a szerző Hatlábú című könyvében jelent meg
A cikket a szerző és az Ulpius Ház kiadó szíves hozzájárulásával közöljük

Kutya és farkas. Az egyik az ember legjobb barátja, a másik fő ellensége. Tudjuk, hogy hatalmas a különbség köztük, mint ahogy az is tény, hogy a kettő - biológiai értelemben egy és ugyanazon fajba tartozik. Sokáig senki sem próbálkozott a két állat tudományos összehasonlításával. 2001-ben azonban a Prof. Csányi Vilmos alapította, nemzetközi hírű Etológia Tanszéken egy különleges kísérletsorozat vette kezdetét...

A szürke farkas (Canis lupus) Magyarországra való visszatelepülése sokakat foglalkoztató téma, engem azonban sokáig nem kötött le különösképpen. Persze tudtam a dologról, és örültem is neki, hogy Magyarország egyik őshonos ragadozója ismét megtelepedni látszik erdeinkben. Úgy gondoltam, rendjénvaló folyamatról van szó, amit kellő távolságból szemlélhetek anélkül, hogy életem akár egy kicsit is kizökkenne rendes kerékvágásából. Tévedtem.

A szürke farkas ugyanis nemcsak az országba telepedett vissza, de feleségem jóvoltából saját házunk falai közé is bevette magát. Kubinyi Enikő az Eötvös Loránd Tudományegyetem Etológia Tanszékén évek óta foglalkozik a kutyák viselkedésének tanulmányozásával. Közeli kollégáival még Csányi Vilmos professzor úr és Miklósi Ádám irányítása alatt kezdte meg a munkát, melynek eredményei a nemzetközi tudományos életben hamar nagy visszhangra és elismerésre találtak.

Ki gondolta volna, hogy a sikeres kutyakutatások közepette valakinek a kutyás-csoportban kipattan a szikra a fejéből: mi lenne, ha kicsit alaposabban elkezdenék tanulmányozni a kutya ősét, a farkast is? Persze a ma élő farkas már nem pontosan olyan, mint a ma élő kutyák és farkasok egykori közös őse, de valószínűleg még mindig sokkal közelebb áll hozzá, mint az ember keze alatt évezredek alatt jócskán átváltozott kutya.

Észbe sem kaptam, és Enikő máris egy maroknyi kis kölyökkel jelent meg nálunk. Május eleje volt éppen, ilyenkor az emberek többsége a nyaralását tervezi. Sejtettem, hogy a mi nyári programunk ott szuszog feleségem ölében, a pokrócba bugyolálva. Kihajtogattuk a takarót, és szemügyre vettük a kölyköt. A szeme szorosan csukva volt, halk nyögéseket hallatott, és mohón szopta a neki felkínált cumiból a tejet. Első pillantásra semmiben sem különbözött egy pár napos kutyakölyöktől. Pedig volt egy nagy különbség: ez a tömzsi lábú, sötétbarna szőrű, nyivákoló kis csöppség egy európai szürke farkas volt.

Volt más különbség is. Normális emberek akkor vesznek magukhoz a kiskutyát, amikor azt már elválasztották az anyjától. Nekünk viszont néhány napos kortól kellett a kölyök gondját viselni. Az Etológia Tanszéken úgy határoztak ugyanis, hogy a kutyákon alkalmazott viselkedésteszteket csak úgy lehet farkasokon is elvégezni, ha azokat nem befolyásolja károsan az emberek közelsége. Ehhez az állatoknak teljesen szelídeknek kell lennie, következésképp életük legelső napjaitól kezdve emberi környezetben kell nevelkedniük. Hirtelen belekóstolhattunk a kisgyermekes szülők életébe. A padlót elborították a piszkos papírzsebkendők, a levegőben tejszag terjengett, és éjszaka is többször felkeltünk a kölyök éhes nyivákolására.

Sorsunkban több másik farkasdajka, és annak családja is osztozott. Enikő kollegája, Virányi Zsófia például egy szűk kollégiumi szobában esett át a farkasnevelés megpróbáltatásain. Mindez az igazgató hallgatólagos beleegyezésével, aki már megszokta, hogy Zsófi "hazaviszi a munkát". Az Etológia Tanszéken ugyancsak fenekestűl felfordult az élet. Ezt látva döntöttem úgy, hogy filmezni fogom a történteket. Mindig is érdekelt a tudományos filmkészítés, volt is benne már némi gyakorlatom, és a tálcán kínált lehetőségnek nehéz volt ellenállni.

Minka növekedésének megörökítéséhez igencsak ügyesnek kellett lenni. A kis jószág úgy nőtt, mintha húzták volna. A házat néhány hét múltán már kicsinek találta, és bevette magát a kertbe. A beltéri filmezés után itt végre igazi természetfilmesnek érezhettem magam. Állványommal a vállamon, kamerával a kézben követtem Minkát, aki a maga módján gondoskodott róla, hogy izgalmas felvételeket készíthessek. Még öklömnyi apróság volt, amikor birkózásban leteperte a nálánál jóval nagyobb macskánkat, és néhány hét múltán a kerítés lyukain átszökve megpróbált utánajárni a szomszédból áthallatszó kotkodácsolásnak.

Alig hittem el a látványt, ami a keresőben kibontakozott. Minka még csak hat hetes volt, és máris úgy lopakodott a virágágyások és kerti zöldségek erdejében, mint egy vérbeli farkas. Akkoriban még nem volt nagy kamera-gyakorlatom, és csak izzadva-erőlködve tudtam lépést tartani az arasznyinál alig nagyobb, és máris önfeledten portyázó kisfarkassal. A tyúkokat annak rendje s módja szerint becserkészte, ám a rohamra már nem kerülhetett sor. A kakas felmeresztett taréjjal emlékeztette rá, hogy vadász és zsákmány egyelőre még nem tartoznak egy súlycsoportba.

Amúgy sem egyhangú nyarunkba további színt vittek az Etológia Tanszéken elindított viselkedési tesztek. A laboratóriumi környezetben, nevelője mellett a kölyköt különféle helyzeteknek tették ki: például elé tettek egy húsdarabot, majd megpróbálták elvenni. Kiskutyáknál ez könnyen ment, a farkaskölykök azonban hamar nyilvánvalóvá tették: nem törődnek bele, hogy kutyába vegyék őket. Amikor megpróbálták elvenni a húst tőlük, vérfagyasztó morgást hallattak, és minden erejükkel zsákmányukba csimpaszkodtak.

Néhány hónap múltán már igazi farkasszakértőknek gondoltuk magunkat, pedig csak ezután jött a neheze. A kamaszodó Minka egyre aggasztóbb önállósággal viselkedett mind a házban, mind azon kívül. Már egy doboz tejet sem vehettünk elő nyugodtan, mert a nyíló fridzsiderajtó hangjára a farkas máris a polcok közé vetette magát. Ha szerencséje volt, parizert fogott, ha nem, akkor csak egy doboz kefírt. Nevelni lehetetlenség volt, egy farkas egészen máshogy reagál ugyanis a dorgálásra, mint egy kutya. Minka számára nem, vagy nagyon nehezen értelmezhetőek azok a "szabad-nemszabad" szabályok, amelyek egy emberi közösség működéséhez elengedhetetlenek. Ha például erejének erejével elvettük tőle a fridzsiderből lopott párizsit, órákra eltűnt, és napokon keresztül kellett visszakönyörögnünk magunkat a bizalmába. A kutyakölyökkel ellentétben, amely hasonló esetben bűnbánatot (vagy legalábbis olyasmit) mutatott volna, Minka megmaradt farkaskölyöknek. Márpedig a vadonban egy farkaskölyöknek mindent szabad, és ami táplálékot egyszer megszerzett, azt senki nem veszi el tőle.

Az egyre növekvő nehézségeket észlelve az Etológia Tanszéken úgy döntöttek, hogy 3 hónap után a farkasokat visszaveszik a dajkáktól, és visszaadják a Horkai Zoltán által vezetett Gödöllői Vadállatmenhelynek, ahol születtek. Az életre szóló kaland a rá következő évben még egyszer megismétlődött, és nyarunkat újfent egy fékevesztett, kíváncsi és hebehurgya kis farkaskölyök - Ursula - tette feledhetetlenné. A Minkával és Ursulával töltött hónapok emlékét a sok fotón kívül több mint 50 elforgatott videokazetta őrzi. A gigászi mennyiségű nyersanyagból 8 hét alatt egy egész estés természetfilmet vágtunk.

Azóta Enikővel saját gyerekeink vannak, és a nehéz pillanatokban gyakran gondolunk arra, hogy Minkának és Ursulának köszönhetően milyen jó felkészítést kaptunk, már ami az utódgondozás fortélyait illeti. Két farkas felnevelése után az embert már nemigen érik meglepetések.

A Farkaslesen című DVD megrendelhető
Kubinyi Enikőtől a

Vak kutyával élni

Kutyát tartani nagy felelősség, együtt élni egy vak kutyával pedig még nagyobb, hiszen olyan problémákat kell leküzdeni amik egészséges kutyával nem merülnek fel.

Elég gyakori eset az idősebb kutyáknál, hogy elveszítik látásukat, előfordulnak betegségek amit vakságot okozhatnak a kutyáknál (is), és mióta a kutyát társként tartjuk, már nem érezzük természetes, egyértelmű "megoldásnak" az altatást. Az első kétségbeesés után felmerül bennünk a kérdés, hogy akkor most mi lesz? Hogy fogunk sétálni? Játszani? Hogyan dolgozzuk fel ezt a helyzetet?

"Ilyen kutyák kellenének a lakótelepre" - lapogatta meg apám olykor-olykor nagy szeretettel vizsla kutyánk oldalát.
"Nem lenne az a sok harapás és verekedés."
És ebben teljes mértékben igaza volt.

Sok rossz elmondható a magyar vizsláról, de az igazán nem, hogy konfliktust okozna a városi életben.

Magyar vizslát ritkán látni megkötve, pórázon, aminek persze két oka is lehet. Az egyik az, hogy csak olyan emberek vesznek vizslát, akik kitűnően értenek a kutyaneveléshez. Lássuk be, ez kevéssé valószínű - főleg ilyen nagy számú sokadalom esetén, mint a vizslatartók tábora. A másik az, hogy a vizslát nincs miért megkötni. Minimális következetesség mellett féléves kora után már megbízhatóan közlekedik a járdán, nincs behívási problémája, és nem kell attól félnünk, hogy bárkit megugatna, megijesztene, netalán megharapna. A vizslagazda mindig nyugodtan válaszolhat a kisgyerekes anyukák kérdésére: "Persze, nyugodtan meg lehet simogatni.". És a vizsla még örül is; ha nem figyelnek oda, gyorsan arcon nyalja a gyereket. Mindez nem jelentene garanciát arra, hogy a kutya éppígy idegen kutyákkal is barátságos legyen - ha nem vizsláról lenne szó. De a vizslának se az nem jut eszébe, hogy ő bánthatna valakit, se az, hogy neki baja eshet. Ha mégis baj történik, képtelen a bosszúra; ezentúl legfeljebb félni fog, és nyüszítve, gyáván (bölcsen?) elkerüli azt, aki elverte. Ám ez igazán ritkaság - a fajta olyan jóindulatú és vidám, hogy árnyéka sem vetül rá a rossz gondolatnak. A fiatal vizsla rendkívül játékos és ebben végtelenül gátlástalan - egy-egy bohókás példány sokszor még a legmogorvább nyugdíjas kutyákat is ráveszi a hancúrozásra - a gazda kolléga legnagyobb megrökönyödésére, aki már évek óta nem látta játszani kutyáját. Rengeteg barátságot lehet kötni vizslával az oldalunkon, szeretni fognak minket a kutyások, szomszédok és óvodások egyaránt.

A vizslatartásban nem csak az a nagyszerű, hogy jókedvű és megbízható eb üget körülöttünk. Talán ritkaság a kutyafajták közül, de a vizslának még ma is tart a jó híre, és mivel csinos, tetszetős magyar fajta, valóban sokan ismerik. Aki vizslával közlekedik a városban, számíthat rá, hogy lépten-nyomon megállítják, megdicsérik, megsimogatják a kutyáját. Külföldön is nagy siker - sokan rákérdeznek a fajta nevére, és arra, honnan lehetne beszerezni egy képviselőjüket. Ma, amikor a kutyatartót egyre több átok és szidalom éri, egyáltalán nem lebecsülhető ez a hozzáállás.

A vizsla szép. Ezen nincs mit kétségbe vonni. Lehet a lógó fület és a rövid szőrt nem szeretni, de aki így tesz, az megfosztja magát egy finom, puha, meleg lebernyeg morzsolgatásától és a jól izmolt kutya súrló fényben adódó pompás látványtól, amikor a rövid szőr látni engedi a remekbe szabott idomokat.

A rövid szőr nem kíván semmilyen ápolást. Néha tüskés gumikesztyűvel végigdörzsölhetjük, de ennek nincs különösebb értelme azon kívül, hogy a kutyának örömet okozunk a dögönyözéssel. A rövid szőr a legsarasabb időben is fél óra alatt önmagától megtisztul. Toklász, bogáncs soha nem akad bele, a kutyával augusztusban is bátran sétálhatunk. Igaz, hogy mozgás nélkül a vizsla rosszul tűri a hideget, de ha vízimadarat lát, a februári jégtáblák közé is gondolkodás nélkül beveti magát. Hallottam már vizslát köhécselni, de az nem ilyen túrák után volt.

Fürdetésre nincs szüksége; ha vizet lát úgysem tudjuk megakadályozni, hogy a békák és kacsák után vesse magát. A fürdőkádas fürdetést már nem mindegyik kutya fogadja ilyen kitörő lelkesedéssel.

Nagyjából itt ér véget a vizsla egyértelműen pozitív tulajdonságainak lajstroma. Ami most következik, az kinek tetszik, kinek nem - természetesen a vizslavásárlás is szubjektív elemeken dől el. Csak az szerezzen be ilyen kutyát, aki fel van készülve arra, hogy:

• kölyökkutyája komoly eséllyel jelentős károkat okoz a lakásban, ha az első hónapokban senki nincs mellette
• rövid szőrét egész évben hullajtja - ezzel nincs mit tenni, együtt kell vele élni, a porszívó tehetetlen
• végletekig kényelemszerető - szereti a puha párnákat, különösen a fűtőtest közelében
• nem tartható csak a kertben - télen fázik, és nem bírja, hogy el van választva a gazdától. Legalább estére be kell engedni
• házőrzésre általában alkalmatlan, szinte minden vendégnek örül. Kertben azért jelez.
• a szabadban nem lehet bírni a temperamentumával, nincs olyan program, amelyben a kutya ne bírná tovább, mint a gazda
• ha nem viszik eleget sétálni, nem foglalkoznak vele apatikus lesz vagy hisztis. Ha folyton fenyítik, zavart és visszahúzódó. Az ilyen kutya sajnálatra méltó.
• a kutyát mindig jobban érdekli majd a madarászás, mint a labdázás és apportírozgatás, aminek egyenes következménye van a kutya - nem vadász! - munkakedvére
• séta közben a kutya kontaktustartása sajátos: leginkább alig látjuk, mert a bokrok mélyén madarak után kutat, de rövid időnként bejön, megnéz, megszimatol bennünket, megvagyunk-e még
• a vizsla nem ravaszkodik; okos, tanulékony, de egyszerű, egyenes teremtmény, nem kombinál túl sokat és feleslegesen
• képtelenség eleget simogatni és dögönyözni; a szeretetből soha nem elég a vizslának
• a család néha túl nagynak és terhesnek érzi majd a kutya lelkét.

A leírtak természetesen a nagy átlagra érvényesek. Magyar vizslából sok van, sokkal több, mint amit az egyesületek számon tarthatnak, hiszen népszerűségük miatt nem kevés a törzskönyvezetlen példány, amelyek tenyésztését nem felügyeli semmiféle bizottság. És ha egy fajtából sok van, akkor ennek megfelelően az átlagtól eltérő és szélsőséges viselkedésű és küllemű állatok száma is nagy. Számítanunk kell tehát rá, hogy ha nem járunk el körültekintően és ismeretlen tulajdonságú szülőktől vásárlunk kiskutyát, félénk, ideges vagy épp ellenkezőleg: vakmerő, kihívó, verekedős példányt szerzünk be. Megfigyelésem szerint több a félénk vizsla, mint az agresszív. A vadászösztön és az emberekkel szembeni megbízhatóság azonban nagyon stabil tulajdonságnak tűnik: kiskutyánk minden körülmények között érdeklődni fog a madarak iránt, és igen nagy valószínűséggel még félelmében sem harap meg senkit.

Mint írtam, a vizsla értelmes, tanulékony, és szinte észrevétlenül sajátítja el az alapengedelmességet. Emellett roppant agilis és fáradhatatlan - de be kell vallani, hogy az érdeklődése nem minden esetben irányítható könnyen. Természetesen sok kutya alkalmas az agilityre, és láttunk már vizslát őrző-védő versenyen is, de ezeket a versenyeket nem igazán szokták megnyerni. A vizsla gazdához való viszonya távol áll a juhászkutya típusú munkakutyáétól: óriási igénye van arra, hogy szeressék, de ezt a szeretetet pusztán szeretettel viszonozza, nem pedig tetszeni akarással. Hiányzik belőle a gazdán való csüggés: egyáltalán nem várja el tőlünk azt, hogy mi határozzuk meg, mit csináljon a következő pillanatban. Mindig van tennivaló bőven: szagok a levegőben és a földön, ágakon ülő vagy épp repkedő madarak, egy-egy megkergetendő pillangó. Vagyis: sokszor csak udvariasságból - vagy mondjuk egy kis jutalomfalatért - ugrál az agilitypályán, és csak szabályok kedvéért fogja meg a csibészkart - hiányzik belőle az a szenvedély, ami egy juhászkutyát hajt, ha tudja, hogy ezzel a gazda elismerését vívja ki. A vizsla kétszer, sőt, ha jó kedve van akár háromszor is visszahozza az eldobott teniszlabdát, de azután az efféle unalmas feladatok iránt elveszíti az érdeklődését. Hangsúlyozom: nem mindegyik vizsla! De ügyes gazda kell ahhoz, hogy a kölyökben megjelenő apporthajlamot sikerüljön a labdára vezérelni, és ne fojtsa el a környezetből származó rengeteg izgalmas inger, ami a bokrok felkutatására csábít.

Mert a vizsla igazi eleme a mező. Ott: mintha kicserélték volna. Megállás nélkül cserkel, oda-vissza, oda-vissza fésüli át a területet. Ha ürgelyukat talál, hihetetlen izgalomba jön, teste megfeszül. Ha felzavarja a fácánt, tekintete elborul, és még izgatottabban keres tovább. Vadásztulajdonságaihoz hozzátartozik, hogy ha olyan állatot talál, ami nem fut el előle, nem rohanja le; lassított filmként, óvatosan ráhúz, majd egy bizonyos határnál megáll, és akár órákig áll meredten, a jellegzetes vizslapózban. Ez a tulajdonsága minden háziállattal szemben megbízhatóvá teszi. Érdeklődése szakadatlan, de eredendő fegyelmezettsége és a veleszületett gát, amely megtiltja, hogy lerohanja a zsákmányt, figyelemreméltó arányban kíméli meg háziállataink életét. Összegzésképpen elmondható, hogy talán nem véletlen, amiért vadászkutya-kiképzésen sok vizsla vesz részt, ellenben engedelmes kiképzésen alacsony a vizslák aránya.

A vizsla igazi családi kutya. Mindenkit szeret. Mindenkinek eszeveszettül örül, ha a munkából hazaérkezik, de akkor is, ha csak behozza a postát, és másfél perc távollét után lép be a lakásba. Ilyenkor boldog: ajkait széthúzza, és rajongva ugrál. Ha ismerős érkezik, akit már legalább egyszer látott, szintén nagyon boldog. Ő üdvözli először a vendéget, és az üdvözlés nem lehet kevesebb egy-két percnél. Ezután lefekszik, lehetőleg az asztal alá, hogy mindig beleütközzön a lábunk. Ha pihenés közben hirtelen elönti a szeretet hulláma, felkapaszkodik az ölünkbe, és elhelyezkedik, mintha még mindig két hónapos kiskutya lenne. Mikor súlyánál és termeténél fogva leesne, kétségbeesetten nyögdécsel. Ha sikerül kicsikarnia egy kis simogatást, elnyúlik, és dorombol, mint egy macska.
Ez a szeretet érthetetlen és megmosolyogtató.
Egyszerűen szeret szeretni.

Amerikai vállalatok ezrei engedik meg az alkalmazottaiknak, hogy kutyáikkal, macskáikkal járjanak be a munkahelyükre. A tapasztalatok szerint a dolgozók így kevesebbet hiányoznak, sőt, jobban tudnak összpontosítani a munkájukra.

Már több, mint hatezer Egyesült Államok-beli cég engedélyezte hivatalosan, hogy az alkalmazottak - amennyiben óhajtják - háziállataikkal együtt jelenjenek meg a munkahelyükön. Cserébe viszont ezek a cégek azt várják el a dolgozóiktól, hogy rendszeresen bent üljenek az íróasztaluknál, és tegyenek meg mindent a cég érdekében. Hiányzás esetén a gyerere nem lehet hivatkozni - hiszen az állami intézményrendszer (elvileg) tökéletesen megoldja a kicsik őrzését, ellátását napközben -, az pedig szinte lehetetlen, hogy egy házi kedvenc miatt mulasszon valaki.

Pedig a gazdik egyáltalán nincsenek olyan egyszerű helyzetben.

Míg a szülők bölcsődébe, óvodába, iskolába küldik a gyerekeket, délutánra és hétvégére pedig képzett bébiszittert fogadhatnak melléjük, addig a háziállatok tulajdonosainak nincs túl sok lehetőségük. A "dogsitter" és a "catsitter" intézménye ugyan nem ismeretlen az Egyesült Államokban, de szolgálataikat jobbára csak a gazdagabbak vehetik igénybe. Így aztán a gazdik nagy része kénytelen otthon hagyni négylábú barátját, hogy azután napközben folyton az járjon az eszében, hogy az vajon épp mit tép szét, mit piszkít be, vagy mivel sebesíti meg magát.

Az állatbarát cégek azonban - köztük a legismertebb, a kaliforniai székhelyű Google társaság - egy ideje új filozófiát vallanak. A pontosabb, jobb munkavégzés érdekében megengedik, hogy alkalmazottaik kutyáikat pórázon, macskáikat kosárban, vagy dobozban magukkal hozzák a munkába. Tapasztalataik pedig azt mutatják, hogy a gazdik így kevesebbet lógnak a munkahelyükről, és sokkal jobban tudnak összpontosítani a munkájukra, ha kedvencüket biztonságban tudják - az íróasztaluk alatt. A tudósító értesülései szerint mindez fokozottan érvényes a női alkalmazottakra.

A vállalatok attól tartanak, hogy ha a dolgozókon múlna, akkor az irodaházak rövidesen állatkertté változnának. Mégis: sok helyen sikerült az alkalmazottaknak keresztülvinni az akaratukat, és jelenleg már több tízezren élvezhetik napközben háziállatuk társaságát. A cikk idézi a Dogster kutyabarát szervezet házi közvélemény-kutatásának eredményét is, miszerint az amerikai kutyatulajdonosok egyharmada hajlandó lenne akár fizetése 5 százalékáról is lemondani, ha ez volna az ára annak, hogy kutyájával együtt járhasson dolgozni.

- Szeretek ezen kívül minden élőlényt: főleg a madarakat meg nyuszikat, a mezőben, a szomszéd macskáját (olyan jó fenyegetni a butát, frankón komolyan veszi, amit morgok neki, azt' rohan), no meg minden vizslát és más ebszerű haverokat (mert a kutya, az a vizsla, ugye).

- Meg szeretek sok élettelen dolgot is: elsősorban a gazdám ágyát és foteljét, mert kényelmesek és jószagúak, a tányéromat, mert jó nagy és dettó jószagú, meg főleg a pórázomat, mert azon viszem a gazdát sétálni meg vadászni, a gazdám vadászsípját, mert azzal hív, ha nélkülem nem találja az utat, meg főleg szeretem a puskáját, mert az jó hangosan megkéri a fácánokat és nyulakat, hogy várjanak meg, és így nem is kell szaladnom utánuk.

No azért, figyelj, nem szeretek ám mindenkit! Azé' a vizsla kutya ám!

- Például azt a pasit, aki csak úgy be akart jönni a kertbe, a gazdám meg sehol ... hát, annak elmondtam a véleményem, nyomatékosan.

- Meg az a mitugrász nagy fekete is hiába okoskodott ott a domb végén, hogy vigyem a falkámat odébb, csak megmondtam neki, hogy a mező, az a miénk, vizsláké, mamlasz őrebek nem zaklathatnak hivatásunk teljesítése közben!

Hogy mit nem szeretek csinálni?

- Na hát, egyedüllenni, azt NEM. A vizsla, mint kutya társas lény, ezt sose feledd! Otthon ugyan elvagyok egyedül is, egy rövid ideig, iciripicirit, de jobb a falkámmal, leginkább a gazdámmal. Egyedül lenni nem egészséges, csak jön a sok rossz gondolat meg ötlet, mert a vizsla agya jár ám, még álmában is, főleg, ha szegény ártatlan kutya előzőleg nem mozgott eleget, aztán csak a baj lesz belőle. Hazajön a gazda és kiabál meg minden, hogy micsináltálmegintteátokfajzat. Pedig tudja, hogy kutya vagyok, ha jól emlékszem, ő akart engem, anno ő jött hozzánk, még amikor mamival voltam, nem én estem be a holdról! Hát ez következményekkel jár, úgy 15 évre, ezt tudnia kellett!

- Meg unatkozni se szeretek, amikor a gazdám órákon át csak mered arra a dobozra ott az asztalon. Vagy az unalmas papírokkal foglalkozik, óraszám. A múltkor gondoltam, segítek neki, amíg nincs itthon, én foglalkozom velük. Kiválasztottam a legjószagúbbakat a sokból, és jó alaposan szétszedtem, hogy ne kelljen neki vacakolni vele.
Nahát, nem volt hálás egy cseppet se, amikor hazajött! Pedig onnan tényleg nem kellett vele vacakolnia, egy mozdulattal kidobta az IKT-be (Izgalmas Kincsek Tárháza, szintén tilos zóna sajnos...). Mondtam Neki utána, amikor megnyugodott, hogy végülis jól járt, nem?!? Különben is ne hagyjon egyedül, irgumburgum! Na, másnap sietett is haza, és képzeld, nagyon jószagúan jött meg, megölelt és mondta, hogy igazam volt, kár lett volna többet vacakolni azzal az Izével, így is jól sikerült a vizsgája. Nahát. A Vizslának Mindig Igaza Van. Ez szabály, ugye?

- De legkevésbé azt szeretem, ha a gazda tök ideg, olyan elromlott savanyú-keserű szaga van, mérges meg kiabál, neadjisten még rángat is: no ettől nagyon félek. Jó, néha igaza van, de akkor is: a vizsla az kutya, lehet vele értelmesen beszélni! Ha érthetően elmondja, hogy erre meg arra, akkor azt én mindig (hmmm... általában...) betartom meg megcsinálom mert én vizsla vagyok, nem ember. De ha egyszer erre, másszor ugyanúgy amarra, akkor most mihez tartsam magam?! Még az is világos, hogy amit a gazdám megenged, de a gazdapapa nem, azt csak akkor csináljuk, amikor a gazdapapa nincs itthon, hogy csöndesen és jószagúan beszélgessenek, amikor hazajön... ilyen van, ebben van rendszer, tehát értem.

Hogy mit szeretek csinálni?

- Hát vadászni imádok, meg futni is, meg játszani gazdámmal meg a haverokkat, olyan ugrálós-ellopósat, meg megkeresőset, meg kergetőset, meg mindent. Körülbelül minden jó, ami sok-sok mozgással, ugrálással, futással jár. Meg aludni utána a meleg szobában, a gazdi ágyán...

- Meg azt is szeretem, amikor csupa új dolgot tanít nekem a gazdám és én érzem, hogy segítek neki. Azt nagyon szeretem! Igyekszem is mindig kitalálni, hogy mit akar tőlem, pedig ez nem könnyű, néha olyan komplikált és zavaros, ahogy magyaráz ... de én igyekszem! (Igaz, kamaszkoromban volt egyszer-kétszer, hogy mást akartam, mint ő, meg titokban arra is gondoltam, nem muszáj neki főnöknek lenni, de csak egyszer, mert nagggyon gyorsan és alaposan meggyőzőtt eme gondolat dőreségéről.)

- Azt is szeretem, ha az új kisemberke játszik velem, pedig ő még nem is tud vigyázni, a múltkor is majd kibökte a szemem. Nem baj, olyan édes, mint az én kölykeim (csak azok fegyelmezettebbek voltak persze), imádom! És a kajáját is mindig nekem adja ám!

- Az eredeti munkám, persze, a vadászat, méghozzá annak a legváltozatosabb ágai, hiszen mindenes vadászkutya vagyok. Ezt szeretem a legjobban! Megkeresem az élő vadat a mezőben, vízben, nádasban, erdőben. No nem ölöm meg, ha megtalálom, ne nézz már így. A zsákmányejtést udvariasan átengedem a gazdámnak, a vadásznak, elvégre mégiscsak ő a nagyfőnök! Utána persze égen-földön megkeresem a közös zsákmányunkat, azt nem bízom rá, elvégre se szimata, se sebessége, sose lenne a miénk nélkülem ... no de ez nem panasz, hiszen érte vagyok, mint mondtam már.

- De sok boldog vizslát ismerek, akik nem vadásznak, csak sportolnak, pl agilitiznek, vagy mentőkutyáznak vagy táncolnak a gazdájukkal (én spec nem szeretem a zenét, csak nyávog...). Meg hallottam olyan vizsláról is - de ne mondd tovább, nem bántásiból mondom - akinek a gazdája nem lát, és őt kell vezetgetnie, na, hogy az milyen büszke magára, az a vizsla, el se hinnéd, meg a másiknak csak székben ül a gazdája, mindig, mert baj van a lábával vagy mi, azt a vizsi segít neki mindenben ,,, ő is nagyon boldog ám!

Hogy mi a kedvenc tartózkodási helyem?

Hát ez egyszerű! Ahol a gazdám van. Meg a falkám is. No de a kennelben lenni, vagy a kertben, hátul, pláne egyedül: azt NEM, azt be kéne tiltani. Különben is, mivel szép rövid a szőröm, nagyon fázom ám hidegben! Még, ha többen jól összebújunk, az hagyján ... de azt is jobb a meleg lakásban, ezzel az emberek is így vannak, tudom én! Akkor, miért lenne kint a vizsi?

Persze, érdekes, vadászat, vagy játék közben sose fázom, még ha szép nagy hó van, akkor se! A múltkor is, amikor az a buta fácán betévedt a nagy vízbe, aztán megijedtem, hogy elsüllyed szegény, hát rögtön beugrottam és kimentettem, odavittem a gazdámnak! Igaz, hideg volt a víz, de azért szívesen tettem. A gazdám szidott is kicsit, hogy megfázoltehülye, de azért nagyon büszke volt ám rám, éreztem!

Kedvenc ételem?

Jajj, ez nagyon jó kérdés!
Hmmm. Szeretem a husikat, bármilyen formában meg a csontocskákat is. Meg szeretem a kenyeret is, spéci a szárazkenyér a gyengém... A csoki. Hát az is nagyszerű, kár, hogy a Gazdi azt mondja, az nekem nem egészséges! Pedig akkor se lett bajom, amikor gyerekkoromban éjjel elcsentem az összes csomagolt csokit a díszített fáról, amit néhanapján az emberek bevisznek a lakásukba és sok izgalmas csomagot pakolnak alá. Öööö - kivéve, hogy gazdi naggyon dühös volt érte.

Ha így belegondolok, mindent szeretek, még az almát is meg a többi nyers recsegős növényes dolgot, amit maguknak megfőznek az emberek. Persze, gyerekkoromban nem így voltam ezzel, akkor még válogattam meg vigyáztam az alakomra... de ma már tudom, hogy ez dőreség. Amit ma megehetsz, ne halaszd holnapra!

Köszönöm, hogy az egészségem felől is érdeklődsz, kilencéves létemre semmi bajom, azt a heti 1-2 vadásznapot simán végigdolgozom ám, a fiatalok csak lessenek! A családunkban mindenki egészségesen, sokáig él, mert a tenyésztő-Gazdám minden férjhezmenéskor figyelmeztet, hogy csak CSD-szűrt (ez nem t'om milyen), egészséges, dolgos, tapasztalt úriemberekkel állhatok szóba! (Na falkavezéren alul nem is adom!) Igaza lehet, mert ismerek egy-két lábfájós, pipogya vizslát, alig bírják az ugrálást velünk, pedig még suhancok. Meg van egy-két viszketeg, kényeskedős haver is, mindig allergiásak valamire. De szerencsére a mi gazdánk figyel mindenre tenyésztéskor, így nálunk nincs baj!

Emlékszem, anyám, nagyanyám is sokáig éltek, 14 évesen még vígan eldöcögtek velünk a kertben. Na jó, egy-két fülfájás, szemgyulladás szokott lenni, de arra a gazdám odafigyel.

Na bocs, úgy hallom, hív a gazdám, szaladnom kell, végre szüksége van rám.
De máskor azért még beszélgethetünk!