"Sorban, ahogy rám néztek, elhagyták az ólam,
Öreg, megtört, kiégett, szó sem lehet róla!
Lejárt az ideje, nem fut, se nem játszik,
Megcsóválják fejüket: jobb lesz majd egy másik.
Rozzant kicsi öreg, alig tud már menni,
Nem lesz neki gazdája, soha többé senki.
Volt egyszer otthonom, volt egyszer fekhelyem,
Házamban jó meleg, tálamban ételem.
Fejem őszül, szemem lassan nem lát,
Ugyan ki akar ilyen elesett kutyát?
Családom úgy döntött, nem vagyok már része,
Mindig útban vagyok, rontom az összképet.
Bármilyen mentség, amit kitaláltak,
Menti-e tettüket, küldtek a halálba.
Itt ülök bezárva, a napok peregnek,
Fiatalabb társaim lassan mind elmennek.
Mikor már majdnem vége a reménynek,
Megláttad arcomat, és megmentettél végre,
Vén lábaim görbék, üveges a szemem,
De érezted még mindig megvan az életem.
Hazavittél, adtál ételt, s puha meleg fekhelyet,
A te párnádra hajtottam fáradt, öreg fejemet.
Átöleltél sokszor, s játszottál velem,
Halkan fülembe súgtad mennyire szeretsz.
Életem nagy részét talán mással éltem,
Ettől csak még jobban megbecsüllek téged.
És ígérem megteszek mindent, hogy amit kapok,
Visszaadjam neked, érzed hálás vagyok.
Egy hétig vagy évekig leszek talán veled,
Osztozunk mosolyon, kétségen, könnyeken.
S mikor Isten úgy dönt, végleg el kell mennem,
Tudom, hogy sírni fogsz, meggyászol a szíved.
S mikor elérem a hidat, ahol minden kezdődik,
lelkem, szívem, hűségem mind hozzád szegődik.
És hencegek szerte, arról ki vénségem megértette,
Szeretett, ápolt, utolsó éveimet szép emlékké tette."