Füles is élvezte; ősszel, közvetlenül a diagnózis után, el tudtunk menni a Lajos-forráshoz, és a Királyrét- Nagy-Hideg-hegyi túrát is végigcsinálta, tavasszal pedig voltunk a Hajógyári-szigeten és a vitorlázó-repülőtéren. Csak április elején kezdett látszani, hogy baj van, nem akart enni, bármit kínáltunk (egy vizslánál ez önmagában döbbenetes élmény), kapott B-vitamin-injekciókat, de 4 hét alatt gyakorlatilag csont sovány lett. Közben pedig még kedveskedett, csóválta a farkát egyre, követelte a simogatást, így nem adtuk fel, de kapott hirtelen két epilepsziás rohamot, és a második után már fel sem állt. Május 5-én délután altatták el otthon, szűk egy hónap híján 11 éves korában.

De én nem erre akarok emlékezni, hanem arra a tíz évre előtte, amikor "gombnyomásra" előreszáguldott az erdei ösvényen, ahogy elengedtem a hajnali sétákon, meg a fáradhatatlan labdázásokra, vagy amikor lobogó füllel másfél-két órákat ugrált a kukoricásban, gazosban, fácánszagot keresve.
Akinek vizslája van, megérti, milyen az, amikor előre tudom, merre fog fordulni, és hogyan nézeget vissza, hogy na, merre megyünk, és egy intésből vagy mozdulatból tudja, merre kanyarodjon. Vagy milyen érzés az, hogy messziről is figyel, merre vezénylem keresés közben. Ezt a szoros kapcsolattartást és a kedvességét megélni nagy ajándék volt.