In memoriam
LILI
(Nem tudni mikor született, az oltási könyv szerint: 1992. január 1 - 2007. augusztus 9.)

"Lilike magyar vizsla kutya volt, de ez különösebben nem érdekelt senkit. Maga Lili sem érdekelt különösebben senkit. Egy kutyatelepen élt, immár egy éve, szűk kennelben, másodmagával. Gyerekek találtak rá az utcán, gazdátlanul kóborolt. Nem akadt senki, aki befogadta volna, így került az ócska telepre. Jutott neki ez-az a kennel sor fizetővendégeinek, a panziósoknak koncából, hétvégenként pedig gyerekek vitték el a közeli akadálypályára, hogy rajta gyakorolják az utasításokat, néhány kiflivégért cserébe. Lili igyekezett mindenkinek szót fogadni, és egyéb tekintetben is feddhetetlenül viselkedett. Mégis, minden délután elmentek a gyerekek, és ő ott maradt a telepen, egyedül. Egy év után a telep vezetője úgy határozott, Lilinek nem ad többé enni. Ne ingyen élősködjön tovább az ő kosztján. Így szólt legalábbis a történet, de lehet, hogy az erősen iszákos gondnok nyúlta le a kutyák pénzének egy részét. Lili rövidke élete lassan és kínosan véget is ért volna itt, ha a gyerekek hírét nem viszik az egyre inkább az éhhalál felé sodródó kutyának. Végre egyik nap érdeklődők jelentek meg a ketrecénél. Lili csontjaira addigra ráaszott a bőr, lógó fülei több centiméter hosszan behasadoztak. Homlokán egyszerre 15-20 bolhát lehetett megszámolni. A látogatók nem voltak egészen bizonyosak benne, hogy éppen ez a kutya való hozzájuk. De nem tehették meg, hogy otthagyják – néhány napja lehetett már csak hátra. Néhány hét alatt rendbe jön, és ha nem bizonyul jó társnak, gazdát keresnek neki – gondolták, azzal útnak indultak. Lili nehezen járt, alig maradtak izmait felélte az élelem nélkül töltött három hét alatt. Az állatorvos vitaminpasztát, és napi többszöri, kis adagokat tartalmazó étkezést írt elő. Az alapos bolhátlanítás után Lili végre beléphetett új otthonába. Újdonsült gazdái ekkor már tudták, hogy a kutyától nem válnak meg többé. Lili ma is él, bundája kifehéredetett, 12-13-dik évét taposhatja. Nála kevesebb gondot okozó kutyát nehéz lenne elképzelni. Okos, szófogadó, szelíd, nem tolakodó, de nagyon ragaszkodó, nagyon szeretetigényes. Az éhezést nem tudta elfelejteni, így igazi konyhamalac vált belőle, minden hulladékot hasznosít. Tíz év után a gazdája sokszor már egyre nehezebb szívvel nézi deres bundájú öreg barátnőjét, és azt kérdi magától: „Hogyan lesz nekem valaha még egy ilyen kutyám?” Pedig tudja a választ: „Menhelyről.”"