Drága Pereszke!

Emlékszel, amikor november elsején megérkeztél hozzánk a Fillér utcába? Azt hiszem, 2010 volt. Lobogtak a füleid, ahogy jöttetek lefelé a Futrinkás lányokkal a lejtős utcán. Feltűnő, fenékbillegtető járásod volt. Csajos voltál. Boldognak tűntél és nyitottnak felénk. Pedig egy kenelből érkeztél, mert valahol elvesztél. Az ideiglenes befogadást vállaltuk, de egy hét sem kellett és eldöntöttük, örökbe fogadunk… Örökbe… 

Sokszor gondoltam rá, milyen jó lenne, ha tudnál beszélni, hogy elmeséld, mi volt Veled addig, amíg nem velünk voltál. Az állatorvosok azt mondták, 7 és 10 év között lehetsz. Te mégis az összes kutyafiúnak elcsavartad a fejét. Nem is tudtunk nagyon vizslatúrára vinni, mert mindannyiunknak fárasztó volt elhajtani a kutyalegényeket a fenekedből. 

A röntgen szerint volt benned két golyó is… Vajon vadásztál? Hogy elfutottál egyszer, emlékszel? Pár hete voltál csak nálunk, de már póráz nélkül tudtunk sétáltatni. Az egyik séta végén, mint egy puskagolyó lőttél ki, s tűntél el a Városmajorban. Hiába kiabáltam, hosszú percekig nem kerültél elő. Feladtam… Rossz volt, mérges voltam magamra és rád is. De szerencsére meglettél. Soha többet nem csináltál ilyet. Ezt is olyan jó lett volna megérteni, akkor mi történt benned. Azt már inkább értettem, hogy csak úgy átmentél a piros lámpán a kétszer két sávos Szilágyi Erzsébet fasor zebráján a legnagyobb forgalomban. Általában nem volt semmi veszélyérzeted, csak irányra tartottál, hogy mihamarabb a többi kutya között legyél a parkban. Vigyáztak Rád odafönt. 

Összeszoktunk. Nekünk is más rendszerünk lett miattad az életünkben, amit nem bántunk. 

A két gazdival egy Futrinkás fotózáson

Sokat voltál Miskolcon. Ott már tudtad, meg kell állni a zebra előtt a lámpáknál. Mert még ilyen idősen is megértettél sokmindent, pedig nem akartunk belőled parancsszavakat teljesítő mintakutyát faragni. Úgy fogadtunk el, ahogy vagy. Az volt a lényeg, hogy jól érezd magad még egy pár évig. Akkor el is merengtünk, hogy milyen jó ilyen öregecske ebet örökbe fogadni, egyrészt már nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb, másrészt talán meg lehet szépíteni a hátralévő életét. De valahogy ez fordítva történt. Te szépítetted meg a mi éveinket. És szerencsére hat is lett belőle. Veled mindent meg lehetett “beszélni” El lehetett vinni dolgozni, türelmesen kivártad a munkaidő végét. Miskolcon a színházban, az irodában külön kanapéd volt, amit a díszítő fiúknak köszönhettél. Mert persze őket is rögtön levetted a lábukról. Kicsi irodában két íróasztal, s egy óriási kanapé. A tiéd. Külön takaróval és sok-sok baráttal.

Mennyit kirándultunk! Mi kb. 20 km-t mentünk, te a tempóddal és a lendületeddel legalább kétszer annyit. Hóban. Esténként a turistaházban kimerülten, de boldogan aludtál el. Másnap ugyanazzal az energiával tudtál még ugyanennyit megtenni. 

Kánikulában szeretted a Lillafüredtől a pisztrángosig tartó utat, mert lehetett a hűvös patakban gázolni. Szeretted a vizet. Nyaranta Gyulán töltöttünk majdnem két hetet. Minden nap megmártóztál az élővíz csatornában.

Jártunk a Bükkben, a Pilisben, az Őrségben, a budai hegyekben, Hévízen és voltál fesztiválokon is. Bírtad a társaságot. Lettek kutyabarátaid: Emma és Flopi, akikkel gyakrabban találkoztál. A 7-10 éveddel elképesztő energiáid voltak. Nem voltál labdás, inkább játékos. Minden kölyköt te futtattál meg. Figyelmes voltál és barátságos. Szívesen mentél az emberekhez simogatásért, akik általában ezt jegyezték meg: milyen boldog kutya! Tényleg az voltál. Boldogsággombóc. 

Emlékszel? Még egy rendőr fejét is elcsavartad, amikor Budapestről Miskolcra siettünk és átmentünk a sárgán. Próbáltam meggyőzni a fiatalembert, hogy nem csinálok többet ilyet, majd az elől lehúzott ablaknál megjelent a lihegő-nevető, na-menjünk-már fejed… a rendőr rád nézett, mosolygott és így-úgy, de elengedett. 

Persze picit el is híztál, bocsánat, emiatt gyakran kiszaladt a számon, hogy Röfi. Pedig tudtuk, hogy ebben a korban már nem jó az izületeidnek a túlsúly. Az etetés tőlünk, gazdáktól a szeretet jele volt. És Te szerettél enni. A körülötted lévő macskák maradékát is szívesen betermelted, persze csak azért, hogy ne a legyek köpjék be. Vackorral is jól kijöttél, jó helyen éltél, szerető gazdik és állatok társaságában. Sokat adtatok egymásnak. Sokat köszönhetsz a Keresztanyámnak, Éva néninek, akivel a legtöbbet voltál. Vele és Vackorral reggel és este mentetek egy erdő-kört. Időnkén Cuki, a cica is csatlakozott hozzátok, de ti ezt nem bántátok. Vackor talán Neked is köszönheti, hogy macskabarát, jó fej kutya lett… 

Minden akadályt jól vettél. Beleharaphattak a fenekedbe, letéphették a füledet, Te akkor is egy hang nélkül, vérző testrésszel, boldogan kerested merénylőd társaságát. Türelmes voltál, jó tűrőképességed volt. A rendelőben is, amikor vizsgáltak. Mert egy szemedre nőtt gyanús gumóból kiderült, tele vagy daganatokkal. A műtét után gyorsan felépültél, újra kutyaerős lettél.

De sajnos pár év múlva jött még egy kör. Ekkor már jól meg kellett gondolni, megműtsenek-e, de tizenakárhány évesen is egy éves kutyavérképed volt. Újra felépültél, bár már nem voltál annyira fürge. Nyáron még eljöttél Gyulára. Arra készültem, hogy majd nyugdíjas üzemmódban pihengetünk az évek óta nekünk bérelt házrészben, ahol szintén külön kanapéd volt. De nem egészen így történt. Olyan voltál, mint régen. Naponta több mint egy órát sétáltunk, napoztunk, olvastunk a kertben. Egy picit újra megfiatalodtál. Örömmel nyaltad a fagyit, még hosszabban időztél az élővíz csatornában, mint egy nyugdíjas néni, aki szívesen áztatja testét a fürdőben. Amikor kijöttél a vízből, ugyanolyan huncutul ráztad meg magad éppen akkor, mikor a legközelebb voltam hozzád, mint azelőtt. 

Aztán pár hete elkezdtél köhögni. Egyre gyengébb lettél, egyre nehezebben álltál fel és már csak pár perceket voltál képes sétálni, nagyon lassan. Próbáltunk segíteni, de ez már egy másik helyzet volt…

Képzeld, Miskolcon tudtam meg, hogy végleg elköltöztél. Épp ott voltam, ahol pár éve még Te boldogan hoztad nekem a hirtelen kirántott vakondot az Avas egyik finoman gőzölgő földkupacából. Szerettél ajándékot adni nekünk. Mennyiszer kaptunk szádban olvadó megfagyott emberkakit a parkból… Jó lenne még pár ilyen, most amondó vagyok.

Miskolcról hazafelé a kocsiban bedugtam a fülem, belebújtam a telefonomba és csak az üvöltő Eminem klippeket tudtam elviselni. 

Szerettem a közeledben lenni. Titkos, közös halandzsa nyelvünk volt, ami csak úgy valahonnan érkezett mindkettőnkbe, amikor együtt voltunk. Köszönök mindent, amit adtál. Emberként mindazt, amit meg lehetett tanulni Tőled, megértettem, de még nem tudtam elsajátítani. Mert én nem tudok olyan jó lenni, mint te. Nem tudok mindenkit annyira elfogadni, mint te. Mert nem bírok mindent elviselni és eltűrni. Nem tudok csak úgy boldogan élni. Gyakorolni kell még. De majd sokat gondolok Rád és próbálkozom.

Szeretlek, Pereszke, aki nekem Manyus is voltál! Remélem, még találkozunk!

... Még mennyi mindent mesélhetnék... A bogaras sétákról, a ciciszámolásról, hévízi együttlábadozásról, a gazdagréti bandázásokról...

2016. október 10. – Egy nappal azután, hogy elmentél.

„Ne feledjétek, hogy visszatérek hozzátok. Kis idő múltán vágyaim port és párát gyűjtenek egy új test számára. Kis idő múltán, mikor egy percre elcsitul a szél, egy másik asszony a világra szül engem. És ha kezünk egy másik álomban megint találkozik, új tornyot építünk az égben.”
/Kahil Gibran/