December 1.

Drága Kiskutyám, Indy,

Most, hogy vége az ápolásodnak, folyna tovább az élet, itt a sok intéznivaló, amit félretettem a múlt héten. Belül kapkodok, hogy még a két feladat között el kell, hogy temesselek. És közben rosszul érzem magam, azt kérdem, csak ennyi volna, így lépnék tovább? Ilyen határozottan, könnyedén? Tudom, hogy helye van bennem a gyászodnak, hogy amint van egy kis magányom, rád fogok gondolni, de ekkor rájövök: nem, ez nem elég, én emlékezni akarok rád! Én most akarok rádgondolni, ahogy tegnap, miután meghaltál. Sorra vettem az emlékeket, a büntudat-listámat, a szenvedésedet, az elesettségedet, a kedvességedet, a szeretetedet. Főleg, ahogyan az elmúlt héten csimpaszkodtál belém, kiszolgáltatva, mert nem tudtál már mozogni, a szükségleteidet elvégezni, etetni, itatani kellett. Ahogyan fogtalak, mint egy kisbabát, és ha nem aludtál, akkor a szemeimbe néztél, mintha belém kapaszkodtál volna, mondtál volna valamit. Fáradtan, nagyon betegen, de nagyon kedvesen. Ezer képet készítettem rólad, de ezt a nézésedet nem tudtam elkapni. Ezer olyan arcod volt, amit csak én láttam, nem tudom elmesélni senkinek. Hozzám bújtál, az arcomhoz simítottad az arcodat. Ha az orrodhoz értem, korábban ki nem álhattad, de az most mindig a nyakamon pihent. A kisebesedett, és csöppet sem nedves orroddal karcoltad a bőröm, mégis, olyan finom volt. Itt vagy még a szobában, hulla-mereven, nagyobbnak tűnsz és idősebbnek. Most, amikor beteg voltál, olyan volt, mintha egy kisbabát ápolnék, vagy egy idős, magatehetetlen beteget, aki szintén olyan gyermeki. Úgy néztél rám, olyan odaadással, bizalommal. Hányszor hallottam már, hogy a kutyák képesek a feltétlen szeretetre, de hogy megértsem, az kellett, hogy megtapasztaljam: mindegy, hányszor voltam veled szeretetlen, te engem választottál, hozzám ragaszkodtál, töretlenül.
Szívszorító volt a romlásodat látni, a küzdelmedet, az elesettségedet. Az értetlenségedet, hogy mennél, de nem tudsz lábraállni, vagy összeesel. Hogy mintha mozgatna még a beidegződés, hogy pisilni muszáj kimenned, hát kötelességtudóan négylábra tolod magad, és elindulsz, de csak imbolyogsz, és közben mindent összevizelsz. Aztán már erre sem vagy képes, csak a lábad rúgásával jelzed az ölemben, hogy menned kéne, aztán már csak magad alá csinálsz.
Az utolsó éjszakánk után reggel kinyitottam a szemem, láttam, hogy épp az arcom alatt véres a lepedő, ahogyan az elmúlt éjszakák után mindig, és be is kakiltál. Láttam, hogy zavar, de én ránéztem az órára, és azt mondtam, ugyan, aludhatunk még egy órát, magamhoz húztalak, és aludtunk tovább.
A roham éjszakáján kifliben aludtunk, és számtalanszor felriadtam megnézni, hogy vajon élsz-e még, ahogy a következő éjszakákon is. Volt, hogy lelógott a fejed a matracon, és a függöny is eltakarta, én pedig álmomból riadva azt hittem, meghaltál, mert eltűnt a fejed. Aztán, ahogy kicsit javultál, külön törölközőt tettem neked a matracom szélére, arra fektettelek, és jól betakartalak. Volt, hogy éjszaka aztán hozzám kúsztál, és amikor jobban érezted magad, ezt rögtön tudtam reggel: az arcodat az arcomhoz simítottad, és együtt örültünk. Máskor nem mozdultál, nem tudtál, gyakran kimerevedtek a végtagjaid, és lassan a fejedet is nehéz volt mozdítani, hát csak feküdtél ott, nyakig betakarva.
Azt hiszem, a nyakadat szerettem leginkább, hátulról, a tarkódat nézni, és a kis fejeden a füleidet, amik úgy ugráltak, amikor előttem ugrándoztál az úton. Mindig meghatódtam rajta, ahányszor sétáltunk, a bizalmadon, hogy mentél bátran előre, tudván, hogy követlek. Szerettem a pocakodat is, és a mozdulataidat, amiket egyáltalán nem tudtál most már irányítani, össze-vissza gabalyodtak a lábaid. Szerettem a grimaszaidat is. És persze sok mindent nem szerettem, azt, hogy annyira féltékeny vagy, meg hogy mintha mindig szeretnél, kérnél valamit, és ráadásul annyira szépen teszed azt: ugrálsz, örülsz előre annak, hogy mindjárt kimegyünk sétálni, vagy mindjárt meg foglak simogatni. És én gyakran nem tettem, gyakran csak azért sem. Ez az, amit nem szerettem benned, a saját kudarcomat. Ez most mind annyira bánt, a sok lehetett volna, tehettem volna. Nehéz emlékeztetnem magam, hogy de hiszen gondoskodtam rólad, ha eltűntél, azonnal észrevettem, valahol belül annyira figyeltem rád, mindig.
Rengeteg helyen éltünk együtt, rengeteg változást éltél meg velem, országokat, lakásokat, városokat, emberi kapcsolatokat váltottunk. Ezt az utolsó költözést már nem bírtad, a roham az első éjszakán volt. Az új házban aludtunk, kint vihar volt, sötét, és éjjel háromkor arra riadtam, hogy görcsösen rángatózól. Elvesztetted az eszméletedet, nem voltár már sehol, és vér csordogált a szádból. Én sírtam, és kiabáltam, hogy „Indy, Indy, Indy, ne halj meg, Indy, szépen kérlek, hol vagy, Indy”, de csak rángatóztál, nagyon sokáig, aztán kimerevedtek a  tagjaid, és megbénultál. Meg voltam győződve róla, hogy most halsz meg, így halsz meg, de akkor a szívedre tettem a kezem, és észrevettem, hogy élsz még. Aztán, nagyon lassan, kicsit mozdítottad a lábad, majd a másikat, és végül, nagy sokára magadhoz tértél. Sohasem láttam ilyet, hatalmas sokk volt, nem tudtam, mit tegyek, megállás nélkül hivogattam Krisztiánt, akinek van tapasztalata, de nem vette fel. Aztán eszembe jutott, hogy hol az ügyelet, de mire összekészültem, összepakoltam, nyugodt voltál, én pedig úgy éreztem, fontosabb, hogy pihenjünk. Reggel elvittelek orvoshoz, még nem tudtam, mit gondoljak, végig sírtam, de azt hiszem, úgy éreztem, véged. Azért hatott rám valamelyest a gépezet, amibe belekerültél, vizsgálatok, gyógyszerek: hátha az eredmény akkor meg a gyógyulás. De nem kérdeztem semmit, nem tudtam, és nem jutott eszembe, mit is kellene. És jöttél, mentél, elszaladtál a folyosón kétszer is, mert féltél, ezért ők nem is tudták, csak én, hogy nagyon beteg vagy. Az ezt követő hétvégén egyre romlottál, hétfőn volt a mélypont. Annyiszor, de annyiszor elbúcsúztam tőled addigra, annyiszor mondtam neked, hogy te voltál a világ legaranyosabb, legokosabb, legtökéletesebb kiskutyája. Csendben voltunk órákig, ebből rendszer lett, csak tartottalak az ölemben, vagy a mellkasomnál, és ez hiányzik a legjobban, ahogy érezlek magamon, és tartalak a két kezemmel. Vagy simogatlak, megállás nélkül.
Az éjszakák tökéletesek voltak, azon kívül, hogy én a kialvatlanságtól egyre fáradtabb lettem. De akkor olyan volt, mintha nem lennél beteg. Odakúsztál, odabújtál. Aztán jött a reggel, és nem tudtál felkelni, és ettől megrémültél. Az elején még kiugrottál az ágyból, ahogy korábban, de most a hasadon landoltál. Láttam rajtad az értetlenséget, és a kudarcok alkalmával, amik egyre nagyobbak voltak, láttam a félelmedet is. Olyankor nagyon magányos voltál, egyedül voltál, és én csak úgy tudtam segíteni, hogy felveszlek, magamhoz szorítalak, és akkor megint olyan volt, mintha semmi baj sem lenne. De teljesen magatehetetlen lettél, végül nyelni sem nagyon tudtál, a tál vízbe belebólintottál, ki sem tudtad venni a fejed.
Hétfőn vártam, hogy meghalj, órákig, a gyartyafényben. Úgy döntöttem, nem kínozlak orvosokkal, de délután nagyon belehergeltem magam, hogy jó, hogy meghalsz, de mi lesz, ha szenvedni kezdesz? Leesett a hó, és én nem ástam ki a kocsit, és nem ismertem egy orvost sem, akit kihívhatnék. Senkit sem tudtam elérni, azok közül, akiket ajánlottak. Rettenetesen megijedtem, hogy nem tudok segíteni, ha kell. De túléltük az éjszakát is, és a következő volt az egyik olyan reggel, amikor úgy ébresztettél, hogy az arcomra tetted a kis fejed. Nagyon vidámak lettünk, addigra orvos is került, és én büszkén tettelek le az asztalára, hogy tessék, itt vagyunk, tessék segíteni. Te féltél, persze, az asztal meg nagyon hideg volt, az orvos a fejét csóválta, de én nagyon örültem, és csak azt kérdezgettem, ugye meggyógyul? Talán javasolni akarta, hogy altassunk el, de nem engedtem, hogy kimondja, ő pedig lelkiismeretesen felírt gyógyszereket, meg húslevest. Főztem neked, azt hiszem, életedben először, és sok haszna sem volt, mert meg sem kóstoltad. Elkezdtél viszont virslit enni, amitől én nagyon boldog voltam.
Másnap még többet javultál, az orvos is el volt képedve: megint vittelek. Csütörtökön nem is kellett, hogy megmutassalak neki. Elbíztuk magunkat. Aznapra kijött rajtam a fáradtság, és még dolgoztam is. De fontos volt, hogy találkozzak emberekkel, beszélhessek velük, meghallgassam, kinek mi a véleménye. Borzasztó volt a tehetetlenség, és a tanácstalanság, hogy folyton elbizonytalanodom, vajon nem csak felesleges szenvedésre ítéllek-e a ragaszkodásommal? Mikor lehet tudni, hogy javulsz, vagy javulni fogsz, vagy biztosan nem javulsz? És főleg, ha biztosan azt látom rajtad, hogy mennyire szeretsz a karomban lenni, milyen jól érzed magad, akkor vajon hogyan gondolhatnám mégis, hogy azt akarod, hogy vége legyen az egésznek? Később ez még nehezebb volt, amikor egyedül neked már nagyon rossz volt, én pedig, még ha félretettem is mindent, és csak a szükségleteimről gondoskodtam, akkor sem tudtalak folyton tartani. És főleg, nem tudtam megoldani sokáig. Az úgy rendben volt, hogy „csak addig, amíg meghalsz”, vagy „csak addig, amíg meggyógyulsz”, akármeddig is tartson, de ez a hullámvasút, ez a fent és lent, nagyon nehézzé tette. Nem tudtam, mire várjak, mi legyen a cél. Hogy mit kívánjak neked, a könnyű halált-e, vagy a gyógyulást, és ha ez utóbbit kívánom, biztosan nem csak magamért teszem-e, és nem csak megnehezítem-e vele az elmenésed.
Másnap láttam, hogy nem javultál, nekem is mélypont volt, és meg voltam róla győződve, hogy te is miattam vagy így. Nem tudtam kimászni belőle, csináltam mindent ugyanúgy, de mégis, attól félek, átment, hogy mit éreztem, de az nem, amit én pedig tudtam, hogy csak a fáradtságtól voltam kedvetlenebb. Az orvos pénteken még mindig a javulásnak örült, pedig én láttam, hogy nem lettél jobban. Estére aztán egyenesen rosszabbul voltál, szinte bekómáltál a karomban, nem lehetett tudni, alszol-e vagy ébren vagy. Szombaton folytatódott, megint a hétfői elkeseredés, és újra a tanácstalanság, hogy vajon hogyan döntsek, hogy kell ilyenkor dönteni, és ha meg kell halnod, mikor legyen az. Embereknél gyakran háborodtam fel, hogy miért nem szabad az eutanáziát választaniuk, de most éppen ez okozta nekem a legnagyobb nehézséget: hogy nekem kell erről döntenem, és nem lehetek biztos benne, hogy jól teszem azt.
Vajon mit mondtál volna te? Nem kérdezhettelek, csak azt láttam, hogy szeretsz hozzám bújni. De mégis megválaszoltad a kérdést: egyre rosszabb állapotba kerültél, és képtelenség volt ezt tovább nézni. Nem ettél, lassan már inni sem tudtál, egy fecskendőn keresztül kaptál vizet.
Szombat este végül döntöttem, másnap hagylak elmenni, de ha egy hajszálnyi javulást is látok vasárnap reggel, akkor nem. Hát nem láttam, a kakiban ébredtünk, levittelek, megmosdattalak, és felhívtam az orvost. Szerencsére azt mondta, csak koradélután tud kijönni. Én is megfürödtem, hajat mostam, valahogy meg akartam adni a módját, kicsit feldobott is voltam az új miatt, mindegy, milyen új, akár halál árán, de mégis, kicsit feldob az új. Persze később megint rengeteget sírtam, ahogy fogtalak, néztelek, és te is csak néztél, a szemembe. Az orvos sokat késett, így legalább sok órát tudtunk együtt lenni, semmit sem csinálva. Amikor tudtam, hogy közeledik, egyre jobban féltem, és amikor csöngetett, azt kívántam, bár azt mondaná, megmenthetünk még. Fogtalak, és ki akartam menni veled a másik ajtón, elmenekülni, hogy mégse halj meg, hogy megvédjelek az ismeretlentől, ami rád vár. Meghalni készültél, és rám is a halál várt, a te halálod, hogy nemsokára találkozunk a halállal, ezzel az ismeretlennel, azzal, hogy vége. Hogy nemcsak a szenvedéseidet könnyítem most meg, hanem elintézem azt is, hogy ennek az egésznek itt vége legyen, az életednek, a közös életünknek, és elindítalak téged, ki tudja, mi felé.  
Annyira szép volt az utolsó néhány óra, és az összes utolsó nap is, ez pedig olyan ronda volt. Idegenek jöttek be a mi kis világunkba, az egyiknél injekció, ami megöli. Hozta a kislányát, szép volt, családi, ugyanakkor rögtön tudtam, hogy a kislány előtt fogok sírni, miért kell ez. Te féltél, láttam, fogtalak a szobában, amíg ők az előszobában levetkőztek, és láttam rajtad, hogy fülelsz. Kivett az orvos a kezemből, letett, te persze meg sem tudtál mozdulni, szerintem nem is akartál, csak feküdtél bénán. Azt mondta az orvos, hogy „feladta magát”, van ilyen a kutyáknál is. Én később visszakérdeztem még erre, mert az orvossal magázódunk, és azt hittem, ő is azt mondja, amit érzek, hogy én nem küzdöttem eléggé, hogy ha nem fáradtam volna el azon a két napon, ami igaz, hogy elmúlt aztán, de mégis, akkor én meg tudtalak volna menteni, én ki tudtalak volna hozni. De azt mondta az orvos, azért ilyen összefüggés nincs. Pedig talán van. Téged egy dolog éltetett, az én figyelmem, szeretetem, semmi más. És ezért olyan nehéz most visszagondolni azokra az alkalmakra, amikor ezt nem kaptad meg.
Az utóbbi hónapokban gyakran gondoltam a halálodra. És nem hiszem, hogy ezért aztán meghaltál, inkább hiszem, hogy meghaltál, amit előre megéreztem. Mondogattam is, hogy addig nem lesz kanapém, amíg élsz, de mégis lett kanapém, egy nappal a rohamod előtt, de már nem tudtál felugrálni rád. És éreztem valahol, hogy gyerekem sem születhet addig, amíg vagy, mert te azt nem élnéd túl.
De az utóbbi időben mintha éreztem volna, hogy meg fogsz halni, és talán azért sem voltunk gyakran jóban: igyekeztem kicsit távolodni. Ez most rettenetesen bánt, annyira visszacsinálnám. De nem csoda, hogy féltem, most, ezen a héten is végig féltem, hogy lesz az egész, hogy lesz a te meghalásod, hogy leszek én? Nagyon féltem. És minden este felerősödött ez a félelem. Ugyanakkor életem legszebb kilenc napja volt, és ahányszor nem fogtalak, hanem valami mást csináltam, éreztem, hogy az nem igazi, az egyetlen igazi dolog az életben tartani valakit, szorosan fogni, együtt lenni, együtt lehelni, lélegezni, vérezni, gennyedzeni, pisilni, kakilni.
És a megérzések miatt most azt hiszem, azért haltál meg, hogy valami új jöjjön. Amiért addig, amíg éltél, úgy éreztem, néhány dolgot nem tehetek meg, ezért most azt hiszem, meghaltál, hogy engedd az újat jönni. Olyan hihetetlen, hogy min múlik: hogy kicsit jobban lettél, aztán mégsem, hogy akár élhettél is volna, de mégsem, feladtad mégis. Mintha választottál volna, vagy azt érezted volna, hogy én választok, pedig nem akarnám azt az újat, mert félek tőle, és annyira ragaszkodtam hozzád, azt akartam, hogy élj, azt akartam, hogy tedd tönkre az új kanapét. Olyan mélyben dőlnek el ezek, hogy megérteni sem tudom, csak érzek dolgokat. Hogy te meghaltál, hogy ez eleve így volt, meghalsz most, és meghalhattál volna a roham alatt, de én kétségbeesettem kértelek, hogy ne, és főleg, ne így, had búcszzak el tőled, had tegyem jóvá, amit csak lehet, és visszajöttél, adtál nekem kilenc napot, kilenc nagyon szép napot, megtetted értem azt, hogy sokkal kevesebb a bűntudatom, sokkal könnyebben tudom feldolgozni az egészet, és én végtelenül, végtelenül hálás vagyok neked ezért. 
A halálod könnyűnek tűnt: még a karomban fogtalak, akkor kaptál egy altató injekciót. Elaludtál, de nyitott szemmel. Puha voltál, mint egy rongybaba. Aztán elvett az orvos, az nagyon rossz volt. Leterített egy törölközőt, lefektetett, és beadott egy másik injekciót, a „túlaltatót”. Kétszer picit elhúztad a szád, és vége volt, egy sóhaj sem, semmi. Semmi sem változott, csak az, hogy nem éreztem a szíved dobogását, és nem emelkedett, süllyedt a mellkasod. Később is ugyanilyen puha voltál, és meleg, még jóideig. Bekakiltál, amikor meghaltál, ezért megmosdattalak. Furcsa volt, hogy csak a testedet vonszolom ide-oda, a fejed lenyaklik, a hasad is jobban leesik oldalra. Visszafektettelek egy szép fehér törölközőre, amiben majd temetünk, de azt megint összefostad. Eszembe jutott persze, miért kívántalak néha a pokolba. Vizsgáltam a tetemed, még sosem láttam hullát. Órákkal később megmerevedtél, másnap, ma, pedig olyan vagy, mint egy szobor. A szemed még mindig nyitva, de semmi sincs benne, homályos lett. Mindjárt eltemetünk Marcival, aki az elején is ott volt, és nagyon jó, hogy a végén is itt van. Annyira hozzámnőttél, hogy észre sem vettem. Még sokáig jut eszembe majd azonnal, ahogy egy hangos mozdulatot teszek, hogy jaj, felébred az Indy, még sokáig hiszem majd azt, hogy vársz, amikor hazaérkezem.
Remélem, hogy soha nem foglak elfelejteni, annyira fontos ez, nem is tudom, miért, de van ezer fotóm rólad, van ez, és vannak a képek bennem, amiket lepörgetek folyton magam előtt rólad, és még fogom sokáig, mert emlékezni akarok rád.
Átadtalak a másik világbeli barátaimnak, és ők vigyáznak rád. Ott ugyanolyan egészséges vagy, és szaladsz, a füleid pedig ugrálnak.
A temetés nem volt szomorú, pedig nem lehetett volna a negatív motívumokat fokozni: halál, temetés, sötét, zuhogó eső... Sekély gödör, eltörött ásó, Indy kicsit már oszlásnak indult teste bebugyolálva, gödörbe téve, földdel betakarva...
Akkor vált véglegessé. Fontos volt, hogy itt volt még a teteme, nagyon számított, kicsit itt volt még velem. Tudtam, hogy ezután lesz csak végérvényes a számomra.
Miután elmentek Marciék, teljesen összezuhantam, darabjaimra estem. Vinnyogva sírok, és elképzelni sem tudom, hogy fogom ezt túlélni, hogy fogok nélküle élni, mintha nem tudnék, és nem is akarnék, elviselhetetlen. Egyszerűen elviselhetetlen. Most megértek abszolút mindenkit, aki hullákat őriz otthon, vagy utána hal valakinek, vagy sosem lép túl a gyászon. De gondolom, majd csitul. Az is szörnyű, hogy egyedül hagytam, hogy elküldtem a halálba, és mi van, ha ott tévelyeg? Hogy nem tudok többet vigyázni rá, iszonyú. Jézusom, de borzasztó.
Ha nem döntünk az elaltatás helyett, még velem lehetne, mindegy hogyan, de nyertünk volna pár napot, most azért is bármit odaadnék. Indy mindig velem volt, bármi történt, de most Indy nincs, és most vagyok először igazán egyedül. Az egésznek a végérvényessége. Elviselhetetlen. Az önzés, hogy velem mi lesz.

December 3.

A rohamra rémálomból ébredtem egyébként, akkor éjszaka, az első éjszaka ebben a házban. Elalvás előtt eszembe jutott, hogy nem mutatkoztam be a ház szellemeinek, nem beszéltem velük. Éjjel ezért azt álmodtam, hogy tele volt szellemekkel a ház, ahol álmomban vagyunk, és rengeteg kutya is volt, a ház mögül átláttam az ablakokon, Indy ott nézett ki, keresett, nem látott engem, de bent, a szobában meg idegen kutyák voltak, régebb óta, és mintha most átvették volna a helyét. Aztán egy nagy motorcsónakban ültünk, azt is kutyák vezették, mentünk volna ki a nyílt vízre, próbáltam visszafordítani, de nem ment, majd megállítottak a rendőrök. Féltem ismét a házban, ki fog rám vigyázni, hogy fogok ott élni. Ebből riadtam Indy rángatózására, ismeretlen helyen, sötétben, hidegben, miközben kint vihar volt.
Tegnapelőtt este, miután Marciék elmentek, sírtam, éjszaka is, aztán rémálmom volt. Gyerekkoromban volt hasonló, hogy érzem a fájdalmat, amit valaki okoz nekem. Akkor a hátamba szúrtak egy kést, most meg mintha nyúzták volna. A fájdalomra ébredtem. Bedagadt szemekkel keltem reggel, és mennem kellett, sok mindennel maradtam el, amíg Indyt ápoltam. Mindenhol elsírtam magam.

De amit mondani akarok, az az, hogy érzem már most az újat, amit Indy halála hozott nekem. Ez a kinyílás, mindegy, ki vagy mi felé, de nagy kincs, hogy kinyitotta a szívem. Kicsit bűntudatosan, mert mégis „csak egy kutya”, de megtörtént. Senkinek nem volt kutyája a családban, ezért nem éreztem sosem normálisnak, hogy valaki ennyira szeressen egy kutyát. Visszafogtam magam, közben is, amíg együtt voltunk. Játszhattam volna vele többet, simogathattam volna többet. És persze odafigyelhettem volna sokkal jobban az egészségére. Velem volt, nagyon vigyáztam rá, de mégsem vállaltam a teljes felelősséget. Hát most ezt tudom, és nem engedem el ezt a tanulságot. És soha többé nem fogom vissza magam, sem állattal, sem emberrel. A másik tanulság maga a veszteség megélése, a gyász. Hogy azt hiszem, belehalok. Vicces, de a cigiről leszokásnál éreztem hasonlót: hogy mintha amputálták volna egy végtagom. Olyannyira hozzám tartozott az. Most meg ő.
És a feldolgozás folyamata: ha nem mélyedek magamba, akkor a felszínen kapálózom, sírok, sajnálom Indyt, sajnálom önmagam. Ha sikerül elmélyednem, akkor átveszi a helyét a megértés, érzem Indy közelségét, máris megjelennek a képek a szemeim előtt, igaz az, hogy a szívemben tovább él, a veszteség máris nem olyan nagy, és tudom őt a fény felé terelgetni... 
Mentem az előző főbérlő anyukájához, ő is ott lakik, ahol az előző lakásom volt. Szörnyű volt olyan helyeken járni, ahol Indyvel sétáltunk, és borzalmas volt a tudat, hogy soha többé. Azt hittem erről az új házról, hogy balszerencsés, mert az első naptól fogva csak bajt és betegséget hoz, de most tisztán láttam, hogy ugyan ez is mi mást jelentene, mint az újat: még be nem járt környéket, új utakat, még nem létező emlékeket.
Az anyukánál is elsírtam magam, azért is tehettem, mert tudtam, hogy ő is eltemetett egy egészen különleges kiskutyát, akivel tizenhárom évig élt. Az anyuka megfogta a fejem, megsimogatta a hajam, és magához ölelt. Gyerekkoromból sem emlékszem ilyesmire. Biztosan tették ezt velem, de nem emlékszem rá, és azt tudván tudom, hogy ilyet elfogadni vagy adni nekem nagy nehézséget okoz. Ettől függetlenül eddig nem tudtam változtatni rajta, de most jól esett, hagytam magam, és új erőt ad, hogy megtanuljam ezt. Megtanuljam a szeretetet.
Mikor hazaértem, teljesen ki voltam merülve. Egyszerűen nem fért meg bennem Indy emléke, mintha négy teljesen különböző dolog volna: a beteg Indy, az egészséges Indy, amilyen mindig volt, Indy halott teste, és Indy lelke. A beteg Indy ápolása közben sokat sírtam, de ezek szerint mégsem eleget, most ráz meg igazán, hogy mennyire kiszolgáltatott és szánalomra méltó volt. A kis elsatnyult teste, a kiálló csontjai, az ügyetlenkedése. Az egészséges Indy jött, ment, ugrált, néha megsértődött, néha zsarolt, lehajtotta a fejét, de mindig a lábam mellett volt. Indy teste lelkiismeretfurdalást okozott: hiába tudtam, hogy ennyi az, ami telhetett tőlünk, szörnyű belegondolni, hogy mennyire nem mély az a sír, és mennyire nem eléggé védett az a hely, ahol van. Indy lelkére gondolni szinte a legfájdalmasabb: hol lehet, nem tévedt-e el, nem bolyong-e valahol elveszve, van-e, aki vigyáz rá? Fogok-e valaha találkozni vele, egyáltalán hogyan lehetséges az örökre elválás? Hogy lehet ilyesmit feldolgozni? Értek mindent, értem az összes vallást és hitet, miért alakult, azért, hogy elhihessem, fogom még őt látni. Kicsit szégyellem magam, hogy egy kutya miatt...
De itthon a „Kit siratok? Mit siratok?” című könyvvel vigasztaltam magam, miután hazaértem teljesen kimerülve. Egy nőnek meghal benne mindenkije, de az összes gyásza nem ér fel azzal, amit a kutyája halála után érez, nem is tudja feldolgozni.

Weöres Sándor pedig ezt írta:
„Mellesleg, ha valaki ebnek emel mauzóleumot, kár nevetni. Tanulj nevetségig szeretni.” Hát ezt adta Indy halála egyelőre. Hogy mindegy, kit, mit, csak szeretni. Ma kimentem az erdőbe, és kicsit feljavítottam Indy sírját, nem is olyan rossz, de a sötétben nem a legjobb helyet választottuk, az biztos. Át fognak mászkálni rajta. A lényeg az, hogy a tanulságok egyelőre erősek, lubickolok néhányak együttérzésében, ami nekem új, sosem voltam képes fogadni, a veszteség viszont kevéssé fáj most. Biztosan hullámokban újra és újra jön majd, de nem baj, ha közben képes leszek felmutatni, hogy tényleg megértettem, amire Indy és a halála tanít. (Jaj, de mégis bárcsak élne! A legjobban a kezeimnek hiányzik, nem tudok mit kezdeni velük: fogni szeretném, símogatni.)