Vizslatura.hu

Greyuska kiscsillag, ezzel a levéllel szeretném elmondani neked, hogy mennyire hálás vagyok a sorsnak azért, hogy te lehettél a kiskutyám, a leghűségesebb barátom, az igaz társam. Szinte egész életemben rád vártam, nálad nekem valóbb, jobb kutyust nem találhattam volna…

Hogy is kezdődött a mi kis közös életünk?

Régen volt, 1994 őszén. Akkoriban Moszkvában laktunk, ahol volt egy hatalmas állatpiac. Anyu húzta-halasztotta a kutyás élet eljövetelét, így azon a napon is az akváriumomba indultunk növényeket, halakat venni, hátha megelégszem azzal. A sorok között bandukolva megláttunk Téged. Kis lompos, loncsos, bozontos, piszén pisze kölyökkutyát. 3 hónapos múltál, és az akkori „gazdád” éppen megválni készült tőled. Megnéztünk távolról, de mikor kiderült, hogy kisfiú vagy, tovább léptünk, mert én valamiért lány kutyust szerettem volna. Abban a pillanatban odalépett valaki hozzád… A lélegzetem is elállt, mert belém hasított, nekem csak te kellesz! Szerencsére tovább sétált, mi meg visszaszaladtunk hozzád. Te azonnal a nyakamba ugrottál, és össze-vissza nyaltál. Kiválasztottuk egymást. Itt az én anyukám sem tudott már mit csinálni, láttam, most vagy soha, és meg is győztem, és végre együtt bandukoltunk hazafelé. Már amennyire azt annak lehetett nevezni, mert bizony néha te fogtad, és lefeküdtél a földre, mert nagyon elfáradtál, de lehet, hogy csak nem volt kedved pórázon sétálni… Azon a napon KUTYÁS LETTEM!!!

Hát ennyi a rövid története annak, hogyan lettünk mi társak.

Az első éjszaka nagy izgalomban telt, csak a szuszogásodat hallgattam, a nagy örömtől, hogy végre ott van, akire ennyit vártam, alig tudtam aludni… Aztán ahogy teltek a napok, hónapok, évek, az vált furcsává, amikor külön aludtunk, és nem ugráltál föl az ágyra, vagy horkoltál a fülem mellett…

Ezt majdnem 15 nagyon szép év követte, sok kalanddal, mókás jelenettel (mint pl. amikor amíg szedtük le ebéd után az asztalt, egyszer csak azt láttuk, hogy állsz a közepén, és nyalod a porcukrot a cukortartóból. Vagy amikor valahogy kiszedtél egy jó nagy darab sajtot a hűtőből-máig sem tudom, hogy, és arra mentünk haza, hogy keservesen nyüszítesz, mert nem tudod kibontani… Megettél könyvtári könyvemet, táskámat, és igazából mindent, amit az utcán találtál. De legjobban a paradicsomot, a nyers krumplit, uborkát, meg a sajtot szeretted. Együtt aludtunk, ami akkoriban még tiltott dolog volt otthon, és néha az buktatott le minket, ahogy próbáltál a takaró alól kibújni, amit gyorsan rád dobtam, mert anyu bejött a szobámba. Persze neked azonnal ki kellett onnan dugni az ormányodat, hogy megmutasd, ott vagy… Aztán következett jó sok év, és megannyi legálisan együtt, egy ágyban átaludt éjszaka.

Jöttek betegségek is, de valahogy mindig mindenből, közös erővel kilábaltunk…

Tudtam, hogy nem tarthat örökké, de azt reméltem, hogy lesz még 2-3 szép évünk, hiszen a szokásos öregkori problémákon (rossz látás, hallás, fogak), nagyobb gond nem is volt, jó állapotban voltál. Találtam neked egy igazi „pótapukát” is Ernő személyében, akivel rengeteget játszottál, repülőztél, és aki, amikor evett, mindig odaadta neked az utolsó falatot. És aki nagyon szeretett téged…

Aztán eljött 2009.február 19-e, egy csütörtöki nap, és jött egy telefon abból a kutyaiskolából, ahova évek óta, mint egy oviba hordtalak, (hogy ne legyél otthon egyedül: reggel leadtalak, este érted mentem), hogy nagy a baj, elkapott egy harci kutya, menjek érted. Valahogy már előtte érezhettem, hogy aznap ki kell hagynom a szokásos esti edzésemet, így a hívás már majdnem a kutyaiskolánál ért. De megnyugtattak, hogy minden szükséges ellátást megkaptál, de ezt inkább nem részletezném, mert hosszú és fájdalmas történet, hogy milyen hanyag emberek keze közé kerültél. Vasárnap ugyan abba a rendelőbe vittelek vissza, mert naivan bíztam bennük… Ezt azóta is bánom, és nincs olyan nap, amikor ne gondolnék arra, hogy ha akkor elviszlek másik orvoshoz, talán még ma is élnél…

Hétfőn, amikor az én drága orvosom visszajött szabadságáról, és mi rögtön hozzá mentünk, mást már nem engedtem a közeledbe. Annyit mondott, hogy jaj, Greyuska…, én pedig tudtam, nagy a baj. Akkorra már csak úgy tettél meg néhány lépést, ha támogattalak, bár néha néhány méter egyedül is ment. Ha tartottalak, sétáltál, reméltem, jót teszek neked, ha nem csak fekszel a gyógyulásra várva… Az ölembe levittelek a kertbe, hogy legyél egy kicsit a friss levegőn, hogy tegyél pár lépést. Veled virrasztottam öt éjszakán ét, mert a nagy sokktól addigra teljesen elvesztetted a látásodat, és szinte az egész éjszakát végig nyüszítetted, mert semmit nem tudtál már magad megoldani. Se felkelni, se megtalálni a vizes táladat, hogy ihass, ráadásul kiderült, a rosszul ellátott sebed miatt fájdalmaid is voltak… Fecskendőből itattalak, de amikor már a sajt sem kellett, tudtam, nagy a baj. Megjártuk az éjszakai ügyeletet is, ahol már szteroidokkal is próbálkoztak az infúzión, és más gyógyszereken kívül. Ez a segítség is sajnos csak pár órát tartott, így 24-én, kedden reggel ismét a doktor bácsidnál voltunk. De előtte, a reggeli készülődéskor még nekidőltél Ernőnek, odabújtál hozzá… Én még nem tudtam, de te már biztosan, hogy akkor te elbúcsúztál tőle…

A rendelőben újabb kezelés várt rád: infúzió, roboráló szerek minden mennyiségben. Mindent hősiesen viseltél… És akkor kicsit jobban lettél. Jobban, mert vártál még valakit… Vártad anyut, hogy elbúcsúzhass tőle… Vártad „anyugazdidat”, akinél olyan sok idődbe, hízelgésedbe került, hogy kutyás embert faragj belőle. De sikerült… (Főleg annak a közel egy évnek köszönhetően, amíg én nem voltam veletek, és anyu viselte gondodat, akinél jobban senki sem tudta a füledet vakargatni…). Megvártad őt, a kedvéért még pár kört is tettél a rendelőben, nekem újabb hiú reményt adva, hogy meggyógyulsz. Otthon még pár órát egészen jól voltál, még azt is kitaláltuk, hogyan tartsunk a lábaidon, hogy a sok fekvés ne terhelje annyira a tüdődet. Aztán hirtelen romlott az állapotod, és többet nem tudtalak lábra állítani, még úgy sem, hogy tartottunk… Mire visszaértünk a rendelőbe, már nem is voltál magadnál… Valami nagyon furcsa, idegen hangon ugattál, sírtál. Bár értettem volna, hogy mit mondasz nekem! De talán majd egyszer a szivárvány hídon túl megtudom, hogy úgy volt-e, ahogy gondoltam, és azért ugattál, sírtál az utolsó együtt töltött perceinkben, mert érezted, ha magamra hagysz, sosem fogom tudni túltenni magamat az értelmetlen halálodon, és a hiányodon, drága kiskutyám.

Hidd el, már azt sem bánnám, ha a ruháim újra tappancs nyomosak, vagy fekete szőrösek lennének, vagy megint az a szag lenne a kocsimban, mint amikor esténként sárosan, csatakosan vittelek haza az iskolából…

Bármit megadnék, csak újra velem lehess… De tudom, hogy ez lehetetlen, így azt remélek, hogy létezik az a bizonyos szivárvány híd, és egyszer újra együtt találkozunk majd.

Búcsúzom tőled, Greyuska-tuska-muska. Örökre hiányozni fogsz.

Pihenj békében. Szerető gazdid,

Orsi