In memoriam
JIMMY 
( - 2009.05.24.)

Nagy szomorúsággal és fájdalommal üdvözlök mindenkit!

2009. május 24-én délután hat órakor, majd 12 évesen Jimmy kutyánk meghalt. Sajnos, nagyon súlyos betegség hatalmasodott el rajta nagyon rövid idő alatt. Április 9-én voltunk először orvosnál, hogy nehezen pisil. Megvizsgálták. Prosztata megnagyobbodás volt a diagnózis. Kapott injekciót s gyógyszert itthonra. Tudni kell róla, hogy nagyon félt az orvosoktól pedig nem volt rá oka, mert a majdnem 12 év alatt 5x voltunk állatorvosnál a kötelező oltáson kívül.  Emlékszem az első alkalomra. 2001 szeptemberében egy nagyon kedves baráti házaspárnál vendégeskedtünk a kutyussal együtt és kora délután indultunk haza és mentünk a hév megállóba. Útközben találkoztunk egy tacskóval, aki egyik pillanatról a másikra a barátságos szaglászás után odakapott Jimmy felé s bizony sikerült elkapnia a fülét s a tűhegyes kis fogával át is harapta. Volt nálunk ugyan zsebkendő, de sajnos nem voltunk felkészülve arra, ami történt. Valami okból nem autóval mentünk és megmondom őszintén nem emlékszem miért. Valahogy haza kell ugye jutni s felszálltunk a hévre. Egész úton törölgettük a kutya fülét, mert bizony erősen vérzett. Akkor ért minket a legnagyobb meglepetés és döbbenet, amikor megrázta a fejét. Ahol mi ültünk a kutyával ott szerencsére nem ült más. Viszont átellenben igen s az illető még ráadásul aludt is. Vagy lehet, jobb volt így? :) Minden kutyás tudja milyen az amikor kutyája vizesen megrázza magát ill. ebben az esetben a fejét és csak úgy röpködnek a kutya fülei. Apró vércseppek jelentek meg 3 méteres körzetben és ez alól nem volt kivétel. Közös megegyezéssel úgy döntöttünk nem keltjük fel az átellenben ülő és éppen alvó illetőt. Ezúton is elnézést kérünk tőle!   Első, legkedvesebb, utcai kutyás emlékünket is ennek kapcsán éltük át. Siettünk az állatorvoshoz ahol kapott injekciót, bekötötték a sebet a fülén s mivel a fülben rengeteg hajszálér van ezért nem túl szorosan, de elég tetemes mennyiségű gézzel hozzá kötözték a fülét a nyakához. Hazafelé sétáltunk, amikor velünk szembe jött egy nagymama az óvodáskorú unokájával. A kisgyerek meglátta Jimmykét, rámutatott és azt mondta a nagyinak: - Nézd, megfázott a kutyus, be van kötve a torka! :) Most, az utolsó hónapban is kaptunk őszinte, szívet melengető gyermeki üzenetet. A házban ahol lakunk egyik alkalommal az egyik anyuka kislánya azt mondta: - Anya, vegyünk a kutyusnak valami gyógyító kekszet, hogy meggyógyuljon! :) Volt, amikor bizony kellemetlen helyzetben találtuk magunkat. Gyanútlanul szálltunk be a liftbe a kutyával, a fölöttünk lakó anyukával és annak kislányával, aki barátságosan kérdezgette anyukáját Jimmyről. Anyuka mosolygott, válaszolgatott majd elhangzott a mondat, ami a legváratlanabbul ért minket. - Ő az a kutyus, akitől délután nem tudtál aludni, mert mindvégig nyüszített. Így derült ki, hogy Jimmy amikor nem vagyunk otthon bizony nyüszített és keservesen sírt. Elkezdtük figyelni s kifigyelni. Úgy tettünk mintha elmentünk volna otthonról. Kiültünk a lépcsőházba. Bizony először ugatott aztán átváltott nyüszítésbe s végül sírt, de mindig minimum 10 percnek kellett eltelnie mire elkezdte a "koncertet" ami persze elég volt ahhoz, hogy a gazdik már ne halljanak semmit abból ami ekkor következett! Nem sikerült leszoktatni róla így nem maradt más hátra, minthogy sosem volt egyedül itthon ill. mindenhova vittük magunkkal. Én akkor még reggel 8-tól délután 4-ig dolgoztam s villamossal közlekedtem. A párom, ha tehette s ez sokszor volt így, reggelente elkísértek a kutyussal a villamosmegállóba. Sohasem fogom elfelejteni amikor első alkalommal a párom mesélte, miután hazasétálnak Jimmykével ő bizony 10 percre, 1/4 órára azért leül a bejárati ajtó elé, erősen koncentrálva az ajtóra, hátha visszajövök ezen időn belül. Aztán persze megszokta, hogy fél 5 és 5 között újra megjelenek az ajtóban!      Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert később együtt kezdtünk dolgozni a párommal és munkánk megengedte, hogy magunkkal vigyük a kutyát, ami egyben azt is jelentette, hogy éjjel-nappal együtt lehettünk vele. :) Ő rohangálhatott közben s ezzel nem is volt probléma. Labdamániás is volt! :) Ifjonti korában elkellett dugni a labdát előle itthon mert mindig azt kellett volna neki dobálni. Majd minden nap 2-3 órát kergette a labdát, eldobtam, elkapta, ő visszahozta s letette. :) Volt rá példa, hogy rövidebb sétához is vittük a labdát, de akkor az így hangzott: - Hozd a kereket, tudod, amit dobálunk! :) Ha már csak kimondtuk, hogy labda már kereste és hozta is rögtön. Őszinte leszek. Nagyon-nagyon félek az elkövetkező napoktól, hetektől..... Itthon akárhova nézek, csak ő jut eszembe szinte mindenről. Még nem tudtam felfogni, hogy holnaptól nem kell levinni, sétálni, hogy mióta beteg lett nem voltam futni nélküle s bizony már csak egyedül mehetek. : ( Pedig azt terveztem, hogy idén lefutjuk a gazdi-kutyus futást. Nagyon szeretett jönni, futni s mivel nem olyan régóta kezdtem és egyébként is megkérdeztem az orvost, nem futottam gyorsan s neki ez csak kocogásféle volt, nem futás! :) Tudom, hogy meghalt, hisz az utolsó pillanatban is vele voltam, nem hagytam magára. Tudom, hogy nem volt más megoldás. A daganat, amit az első ultrahang még nem mutatott, nagysága már látható és kitapintható volt az utolsó héten, egy hónap alatt növekedett hatalmasra s telepedett rá a húgyuti szerveire, ami miatt a pisilés napról-napra nehezebben ment. Annyira gyorsan zajlott minden, hogy csütörtökön derült ki s hétfőre mentünk volna vissza, de ő már vasárnap szinte nem tudott felkelni. Annyira tartotta magát, vártam, hogy mikor kapok valami apró jelet tőle vagy fogom azt látni, hogy már föladta. Nem adta föl. Ő nem, de a szervei már kezdték feladni. Még szombat este is a szokásos séta után is oda állt az edénye elé, mint amikor a vacsoráját szokta kapni. De már nem evett csak állt az edénykéje fölött. Vasárnapra már láthatóan rosszabbodott az állapota. Egy dolog nem változott az pedig a ragaszkodása. Ha éppen nem aludt és kimentem a szobából akkor minden erejét összeszedve felállt s jött volna utánam. Ez mindig így volt! :) Ha csak wc-re mentem is, jött utánam s mondtam is neki mindig, hogy: - Elmegyek pisilni, oké, mehetek? Vagy: - Jimmyke, nem kell mindig utánam jönnöd, csak teregetek! :) Sohasem felejtem el ezeket a pillanatokat!!! :) Valahogy az volt az érzésem, amikor már sokadjára voltunk ott az orvosnál már tudta, hogy itt segítenek rajta s már nem félt annyira, mint régen, nem "kaparta fel" a követ a váróban. Ha ultrahangra mentünk, szépen jött mellettem vagy éppen ment előre! De mások is mondták még pénteken is, hogy a tekintete nem változott semmit! Borzasztóan ragaszkodott, nagyon bújós kutya volt, nagyon lehetett szeretni és ő is nagyon tudott szeretni! Annyi mindent tudnék még mesélni róla!!! Rengeteg emlék van a szívemben s marad is örökre! Boldog vagyok és hálát adok a sorsnak, hogy boldog, szeretetteljes otthont tudtunk biztosítani Jimmykének!

Jimmy, FüGi és Laci 

Ui.: A fűben készült kép 2004. májusi még a jégen készült, 2009. 01. 10.-ei, mégpedig a Balatonon. :)
Külön köszönet a márciusi Vizslatúra emléklapjáért, Jimmykének az volt az utolsó!!!